Korábban sokkal inkább árulkodott a hovatartozásról, kultúráról a viseletünk, hisz a népi tradíciók komoly elvárása volt, hogy ezt a ruházatunkban – az úgynevezett népviseletben is – megmutassa a csoport, a közösség tagja.
Álruha, vagy népviselet?
Pedig ezek a ruházatok nem csak az adott néphez való tartozást mutatták, hanem a társadalmi helyzetet, anyagi javak arányát is. Példának most a hazai cigányság század eleji viseletét hozzuk fel. Az oláh cigányok igen színpompás, sokaknak nagyon is színes, feltűnő ruházata épp azért ennyire feltűnő, mert a korábbi századokban épp ezeket a kézzel festett, nagyon drága anyagokat lehetett a legnehezebben, és a legdrágábban beszerezni. Míg a kissé szegényebb, más körülményekben, és más formákból megélő beás cigányok viselete az olcsóbb, akkoriban a magyar kultúrában jobban elfogadott, és ahhoz hasonlatos kékfestő anyagból volt. Mert ezek az emberek meg ezt kapták a munkájukért a nem cigány munkaadójuktól. A városi éttermek korabeli sztárjai, a muzsikusok pedig csupán esténként, a fellépéseiken viselték a „prímás mellényt”, hétköznapokon a kisnemesség ruházkodási divatját követték, hiszen abba a rétegbe tagozódtak életformájuk szerint.

Kultúra a ruházatban – te hová tartozol?
Mára, amikor többféle – és szabadon választott - identitásainkat is megélhetjük, már csak nagyon kevesen ragaszkodnak a népi, nemzeti hovatartozásuk ilyetén vállalásához. A városok felerősödő kultúrája pedig hat a vidéki emberekre is, ahogy természetesen sok esetben a média is meghatározza a trendeket.
De a sokszor kevert divat, és egyéni ízlés furcsa elegyeket szolgáltathat. Például egy sztárok után másolt tömeg ruhácska, egy un. egyéni stílusú, értelmiségi szandálként elhíresült lábbelivel, azt sugározhatja, hogy a személyiségünk nem teljesen kiforrott.
Pólóra írt identitás
Ezt persze sokan leplezni is tudják, amikor egyenruhaként (férfiak, és nők egyaránt) un. metroszexuális öltözékként egy farmert viselnek pólóval, ezzel rejtve a személyiségüket, egyéni hovatartozásukat – így elbújva a sok városi ember között. Ugyanide kapcsolódik az un. „boyfriend” stílus, ami a lányokra ad fiús cuccokat, vagy inverze, a nőiesként nyilvántartott színek (lila és rózsaszín) a férfidivatba gyűrűzése.
Sokan a tarsolyos-ümögös viselettel juttatják kifejezésre magyarságukat, míg mások hosszú pajeszt növesztenek, jelzésként a világnak, vagy éppen egyedi pólókon tűzik magukra identitásuk különféle bizonyítékait a sörivástól a szexuális hovatartozásig.

Gyermekünk is minket visel
Azzal, hogy az iskolákban megszüntették az egyenruhákat, sokkal több lehetőség maradt az emberek számára, hogy – mint egy felnőttkori babázásként – a gyermekük viseletén mutassák meg, hogy mennyit és milyen ízléssel engedhetnek meg maguknak. Így nem ritka, hogy bár a felnőtt ember rejtegetné magát – de a gyermeke feltűnő, már-már az ízléstelen felnőtt magamutogatásaként elárulja a ruházatában, hogy a szüleinek igazából mi is a világhoz, és saját magához is a viszonya.
Így tehát – akármennyire is színes a világ, és a nyár – nem árt átgondolni, hogy mennyire vetkőzünk ki magunkból, főleg, ha közben féltjük a saját szuverenitásunkat, és titkolnánk némely identitásunkat is. Már ha lehet...
Képek: www.morguefile.com



