Hazánkban fokozottan érvényesül ez a jelenség. Az 1970-es évek derekán a nyugdíj-korhatáron felüliek előre számított seregét – ugyancsak az ezredforduló idejére – az össznépesség 23 %-ára becsülték. Ez az arány már napjainkban megvalósult. Sőt, Budapesten túllépte a 26 %-ot!
Az újszülöttek száma nem gyarapodik, a szív- és érrendszeri betegségek főleg a nyugdíj előtti korosztályt ritkítják, így a népesség elöregedése tartósnak ígérkezik. Az amúgy is kedvezőtlen képet tovább rontja a nyugdíjasok egészségi állapota. 1986-ban az volt a helyzet, hogy:
| Életkor (év) | Férfi fő | Női fő |
| 55-59 éves | - | 54 |
| 60-69 éves | 51 | 58 |
| 70-79 éves | 56 | 64 |
| Idősebb56 | 61 | - |
Ez az állapot az egyén és a társadalom számára egyaránt veszteség, mert még a legkovencionálisabb pályákon is igen sok tudás, tapasztalta, munkaképesség megy veszendőbe, holott óriási előny származna abból, he e képességek tovább hasznosulnának.
Arról nincs adatunk, hogy a betegként kezelt öregek (s a nem öregek!) között hányan vannak „kuratív medicinára” szorulók, s hányan a másfajta gondoskodással „gyógyíthatók”. Bátortalan becsléssel is több százezernyi taksáljuk ez utóbbiak számát.
S e gondoskodásban előkelőhelyre soroljuk az egészséget erősítő, fenntartó, az aprócseprő panaszok sokaságát megszüntető, oly gyakran hiányzó táraságot, a szórakozást is nyújtó mozgás biztosítását. Mert a korhoz, állapothoz alkalmazott kondicionálás, sportolgatás nem csak a munka képesség őrzője: értelmes időtöltés, partnerszerzés, társaság egyben. Az unalomnak és az egyedüllétnek is orvossága.
Az öregedés – inviduálisan – igen nehezen behatárolható életszakasz, állapot. Ha csoportosítani próbálunk, talán a nyugdíjba kerülést megelőző rövidebb s az azt követő hosszabb időszak lehet jellemző. Ebben a korban a velünk – s önmagukkal – szemben támasztott követelmények csökkenni kezdenek, s ez hat a viselkedésre és az életmódra is.
Ezek a jelenségek a nyugdíjba lépéskor felerősödnek. Persze vannak eltérő, nem is ritkán előforduló esetek, amikor a nyugdíjba vonuló (meg nem valósult igényei, tervei miatt) pszichés tartozásokat visz magával. Ez a típus hosszú ideig nem tud beilleszkedni a nyugdíjas életformába.
A többsége inkább az a jellemző, hogy a mindennapi követelmények elmaradás után nem tudják megemészteni a teljes szabadságot és még nem tudták kiépíteni maguknak az új helyzetükbe jól beilleszthető célszerű aktivitásokat. A problémák körébe tartozik az is, hogy elsősorban nem önmaguk helyzetével és érdekével törődnek, hanem a környezet elvárásaihoz való alkalmazkodást tartják döntőnek.
Az öregség szociál-pszichológiai problémái nem jelentéktelenebbek a fiziológiai, egészségi problémánál. Ezért újabban e tudományterület is egy gyakrabban és kiterjedtebben foglalkozik az öregedés problémáival, az öregek életének könnyebbé, kellemesebbé, tartalmasabbá tételével.
A heidelbergi kísérlet
H. Rieder, egy heidelbergi vizsgálat eljárásairól és eredményeiről beszámolva (a mozgás és a sport mértéke és módszere az öregekkel való foglalkozásban), 400 személlyel folytatott kísérletet ismertet. A kísérleti személyek 50-60, illetve 60-70 évesek voltak és fele részben valaha rendszeresen sportolók, fele részben pedig sporttal nem foglalkozó nőkből és férfiakból verbuválódtak.
A kísérletre és eredményeire jellemezők azok a mondatok, amelyeket a zárójelentésből emelt ki a szerző:
- Még előrehaladott korban is sikerült az adaptáció olyan mozgásfeltételekhez, amelyek nagy mérvű reakció- és koordináció-képességet kívántak;
- A mozgékonyság és a hajlékonyság az életkor hatodik és hetedik évtizedében is fejleszthető,
- Az öregkori teljesítmény csökkenés nem annyira az öregedési folyamat, inkább a testi inaktivitás következménye,
- Az öregedő ember deficit-képzete sem fizikai, sem pszichikai értelemben nem természetes következmény,
- Az inaktivitás okozta izomsorvadást megfelelő funkcióingerekkel nemcsak lassítani lehet öregkorban, de még izomgyarapodás is elérhető,
- A kísérlet során valamennyi korábban nem sportolónak, beleértve a 60-70 éves nőket is, sikerült 6 percig folyamatosan futni,
- Világossá vált, hogy az idősebbek sportjához speciális szakképzés szükséges. Követelmény a pszichológiai-szociológiai ismeretek, a sportpedagógia, megbízható sportegészségügyi ismeretek, a tanácsadási képesség, a terhelés helyes adagolása, az örömszerzés, a derűs hangulatkeltés képessége.
Rieder professzor azt is közölte, hogy a megelőző orvosi vizsgálatok során megállapított patológiai elváltozások miatt a volt sportolók 4 %-át és a nem sportolók 51 %-át ki kellett zárni a kísérletből a kockázatok elkerülése végett. Különösen a magas koleszterin szintek, a terheléses EKG-leletek indokolták ezt az intézkedést.
A még elfogadható egészségi állapotúakat bevonták a kísérletbe, de gyakoribb kontroll-vizsgálat alá vetették őket. E kontrollok fokozatosan javuló egészségi állapotot igazoltak; alacsonyabb szívfrekvenciát a terhelés idején, csekélyebb maximális vérnyomást. Összevetve, kedvező adaptációs folyamat vált bizonyossá.
Rieder a továbbiakban a sportoló öregeket három hipotetikus csoportba sorolja. Elsőnek említi azokat, akik teljesítménye-sportolók voltak, szinte naponta edzettek, a fizikai aktivitást életmódjukba építették, egyúttal eléggé szilárdak is ahhoz, hogy edzéseikkel még mindig teljesítményekre törekedjenek. Ez az aránylag kis csoport maga találja meg a lehetőségeit, nem kell motiválni. Keresik a teljesítmény összehasonlítására adódó alkalmakat és ámulat okozói az öregek számára rendezett, egyre népszerűbb távfutó versenyeken.
A következő – már jóval népesebb – csoport a rendszertelenül sportoló öregeké. Esetükben az előfeltételek, az akarati tulajdonságok, ritkábban az egészségi okok jobban differenciáltak. Saját teljesítőképességük megítélésben bizonytalanabbak, mert nincs kellő ismeretük képességeik szintjéről; állapotukat régóta tartósnak hiszik, vagy pesszimistán alábecsülik. Ezért tapasztalhatjuk, hogy időnként túlméretezett terhelésedzésre, játékra stb. vállalkozna, ami aztán túlzott kifáradást okoz, mások viszont semmire nem mernek vállalkozni „nyílt színen”.
A rendszertelenül sportolókat meglehetősen nehéz ráébreszteni valóságos állapotukra. Még többnyire fittnek hiszik magukat, hisz az élet más területén aktív szerepet visznek, s mert hajdani teljesítményeiket – idealizálva azokat – a közelmúlt sikereinek látják. Kimozdításuknak egyik legjobb módszere, ha sikerül próbára kényszeríteni őket, ha maguk győződnek meg a mostani és a hajdani önmaguk közötti különbségről. Ha nem tapintatlan a beavatkozás, igen jó eredményt hozhat.
A harmadik csoportot azok az öregek alkotják, akiket a csökkenő tetterő a krónikus sérülések, betegségek stb. tartanak vissza a fizikai aktivitástól. Van bennünk egy adag lelkiismeretfurdalás: valamit mégis tenni kéne! Valamit tenni kéne az öregedés, a gyenge egészsége, az elhízás, az alkohol és nikotin ellen. Húsz-harminc éves kihagyás után jó lenne újra elkezdeni a mozgást.
Sajnos ritka lelkierőre vall, ha így is történik. Nem tudják, hogy az újrakezdés: szinte zökkenőmentes átmenet a tétlenségből az aktivitásba, szó sem lehet kimerülésig folytatott mozgásról. Hogy nem szabad éhezni, csak fegyelmezettnek kell lenni. Nem tudják, hogy egy hónapnyi óvatos, de rendszeres mozgás már érezhető javulást hozhat, de bekövetkezhet visszaesés is, időjárás, megbetegedés stb. miatt.
E csoport tagjainak segítségére, bíztatásra van szüksége s lustaság leküzdéséhez. A segítők, az orvos, a rekreáció szakember, a pszichológus vagy éppen az értelmesen élő jó barát.
E csoportba tartoznak – tömegével – a potenciálisan veszélyeztetettek, akiket a fizikailag aktív életmód megmenthet az infarktustól, illetve meggyógyíthat infarktus után. A sport igen nagy százalékban gyógymódnak tekinthető. Kis lépésekkel haladva, felvilágosító munkával, folyamatos programmal, teljesítmény-kontrollokkal, változatos, a feszültségeket feloldó foglalkozásokat kell szervezni.
És hova sorolhatók a soha nem sportoló öregek? Lényegében szintén ide, de ha egészségesek, terhelésre is panaszmentesek, akkor előbbre is. Az évtizedekkel előbb folytatott sportolás ugyanis már semmi hatással nem lehet a szervezet állapotára. A megszerzett képességek a sportos életmód abbahagyása után túlságosan rövid életűek.
Az öregkor élettani vonatkozásainak hangsúlyozását több szerző túlzottnak tartja. Neumann pl. – a téma Stuttgartban rendezett szimpóziumán (1976) – hangsúlyozta, hogy a rekreáció elsősorban egészségre orientált motiválása helyett nem ártana az öröm, az életkedv motívumait kiemelni. Túl sokat hangoztatott az elhasználódási teória.
Neumannak igaza van, ha a kérdést a lélektan, vagy éppen a propaganda eredményessége felől közelítjük. Az öregek rekreációjának vezetése, tartalmi kérdéseinek megoldása mégis az élettanra alapozva rendezhető csak biztonsággal. Bármily hangulatos foglalkozás keretében történt, ha megroppan egy ízület, megsérül egy izom, az elsősorban nem azért baj, mert a jókedv megcsappan, hanem mert az edzés újrakezdésének lehetősége öregkorban távolibb, s a kényszerű inaktivitás több kárt okoz az időseknek mint a fiatalabb évjáratoknak.
A modern orvostudomány (annak szaktudománya a gerontológia) többek között azt vallja, hogy az egészséges és a beteg öregre egyaránt vonatkozik az aktivitás szükségessége.
Amíg azonban az egészségesre általános parancsként vonatkozik, akik a beteg esetében differenciálni kell a betegségek és a betegség fázisai alapján. Ez utóbbi tevékenységről, mivel a rehabilitáció tárgykörébe tartozik, itt most nem beszélünk.
Ugyanakkor gyakran találkozunk azzal az állásponttal, hogy az egészséges öreg emberrel való foglalkozás során a teljesítőképesség emelésére, az öregedési tünetek késleltetésére szolgáló aktivitás (prevenció) mellett, alkalmazhatóak valódi terápiai módszerek is. Szisztematikus eljárással még olyan elváltozások javulása is elvárható, melyeket az idős ember már betegségként könyvelt el, mint pl.: a szpondilózis (a csigolyaizületek nem gyulladásos megbetegedése) esetén a fájdalmak megszüntetése.
Felhasznált irodalom: Dobozy László – Jakabházy László: Sportrekreáció. Magyar Testnevelési Egyetem. Budapest, 1992.



