Az ősidőkben csontból készült nyakékek voltak divatban. Ezekez bőrzsinórra, növényi rostokból készült szálakra fűzték. A csont mellett kagyló, köröm, karom, és kőékszer lógott a tetszeni vágyók nyakán. (Aztán jóval később még egy K betűs csatlakozott a nyakravalókhoz, a kötél, de ezt általában senki nem díszként és önszántából viselte…) A természeti népeknél ez máig nem változott, minél kevésbé civilizált egy adott népcsoport, annál egyszerűbbek és természetesebbek az ékszerei is.
A fémfeldolgozás elterjedésével egy időben váltak a fém ékszerek népszerűvé: réz, bronz, ezüst, arany. A többi, egyszerűbb dísszel együtt ezeket is hordták minden létező helyen: nyakon, lábon, karon, csuklón, bokán, derékon, hajban, orrban, fülben (no igen, és még ott is!)
Az agyaggyöngyök is korán elterjedtek, az üvegpaszta már inkább a kiváltságosok ékszere volt, a nehezen megmunkálható, kemény féldrágakövek szintén. Népszerűségük a mai napig nem csökkent. A legkedveltebb fém, az arany, és a legkedveltebb drágakő, a gyémánt mindenen túltesz: háborúkat vívtak értük, vér és könny tapad hozzájuk, mégis ellenállhatatlan erővel vonzzák magukhoz a szemet, kezet, szíveket.
Ékszereken kívül azonban mást is szívesen a nyakukba akasztanak az emberek (na nem a már említett K betűsre gondolok)!
Ami drága, féltett kincs, vagy feltűnést keltő dísz, a hatalmat, vagyont szimbolizáló tárgy, azt mindenki előszeretettel aggatta magára már a történelem előtti korokban is. A legősibb és legnépszerűbb a talizmán, és az orvosságos zacskó volt. Mindkettőnek természetfeletti erőt és hatalmat tulajdonítottak, és tulajdonosuk sokszor élete árán sem volt hajlandó megválni tőlük.
A varázslók, szent emberek, vajákos asszonyok, sámánok elengedhetetlen kelléke. Rómában az anyák akasztottam kisfiaik nyakába bullát, hogy megvédje őket az ártó szellemektől. A férfivá avatás szertartásán az egyik legfontosabb mozzanat a bulla eltávolítása volt, attól kezdve az ifjú már önmagára vigyázott.
A nők gyakran szerelmük ajándékát, gyűrűt, hajfürtöt hordták a nyakukban, de férfiak is őrizték így az imádott asszony zálogát. A férjek meg az erényöv kulcsát akasztották a nyakláncukra, míg távol voltak otthonuktól, és a féltve őrzött asszonytól. A kulcs másolata természetesen a feleség vagy a szerető nyakán fityegett. Apró fegyvert is a nők viseltek ékszernek álcázva: hegyes tűt, apró tőrt, éles csatot. A férfiak az ilyen tárgyak valódi példányait inkább övükre vagy vállukra akasztották.
Maradjunk azonban a nyakbavaló divatnál.
A klasszikus férfidivat szerint például a hosszú, lelógó kötelező. Igen, még mindig a nyaknál tartunk. Akinek más jutott eszébe, az pedig nem téved! A nyakkendő, ebben a formájában fallikus szimbólum, nem is akármilyen. Nem véletlen, hogy régóta hordják, és még fogják is egy darabig. A másik klasszikussá lett nyakbavaló pedig apró kis tábla, viselője nevével, fényképével, státusával. Ezt a darabot hivatalos eseményeken, konferenciákon, munkahelyeken láthatjuk leginkább, hirdetve, hogy civilizált világunkban írni és olvasni mindenki tud, bemutatkozni, megismerkedni ellenben már nem szokás. Sajnos. Régen a rabszolgák hordtak ilyet, feltüntetve rajta tulajdonosuk nevét. Nagyjából ez is ilyen, a cég nevével helyettesítve az urat, vagy úrnőt.
Aki a modern korban nem kedveli a klasszikus és kötelező ruházatot, az más lógatni valót keres magának. Régen a gyerekek nyakába akasztották a lakáskulcsot, amikor már elég nagyok voltak ahhoz, hogy egyedül járjanak iskolába, és ők értek haza elsőként. A ’90-es években erre az ötletre csapott le néhány szemfüles divatdiktátor, és csinos, kifejezetten nagyobbak számára való, karabinerrel ellátott lógatót akasztott a minden újdonságra vevő fiatalság nyakába. Naná, hogy a lógatón kötelező volt a méregdrága márkajelzés! A karabinerre eleinte lakáskulcs került, meg kocsi kulcs, főleg, ha a verda drága menő járgány.
Ettől kezdve a folyamat megállíthatatlan lett, boldog-boldogtalan lógatott.
Lehetőleg olyasmit, ami menő, drága, luxus, és tetszik a csajoknak. A lányok ugyanis maradtak a drága ékszereknél, a még drágább, divatos bizsuknál, vagy az egzotikus tollas, kagylós, fa, üveg vackoknál, ami szép, és legalább nem egy vagyon, és minden napra jut egy másik. A srácok meg egyre újabb dolgokat aggatnak magukra, ki mivel szeretne hódítani: volt, amikor a mobiltelefon volt divat, az ingázott mindenkinek a nyakában, pedig a kis kütyü még akkor is kényelmetlen viselet, ha nem féltégla nagyságú. Utána jött a pendrive, és a nyakba köthető pénztárca. Ez utóbbi hamar kiment a divatból, mert a közszemlére tett pénztartó hamar az ügyes tolvajok áldozata lett. Pendrive-ot ellenben készítettek direkt nyakban hordásra is: arany és drágakő berakásos luxus darabokat is a gazdag lógatni vágyók számára.
A legújabb őrület viszont a fiatal lányokat célozta meg: nyakba akasztható, drága kivitelű csili-vili sminkkészletek hódítanak. Ezüstláncon apró, minden jóval ellátott, szív, virág, vagy csókos ajak alakú dobozkák, amiben szájfény, szemfesték, szempillaspirál, vagy szemceruza lapul.
A legnagyobb lógatók mégis a japánok. Vagy látott már valaki japánt nyakban lógó fényképezőgép nélkül?



