A rómaiak faggyú és viaszgyertyát (pl. méhviasz) használtak, de a gyertyáknak különösen az őskeresztények körében volt fontos feladata. A középkori fejedelmek udvarában is használatos volt, míg az ún. szteraingyertya a 19. század óta ismert.
A gyertya a fényt, a Napot szimbolizálja, melege pedig a szeretetet. A keresztények számára Krisztus jelképe is, melynek kialvása Krisztus halálára emlékeztet.
Sok-sok vallásban kap emellett spirituális szerepet, és kerül fel oltárokra vagy áldozati helyekre. A varázslatok és szertartások szintén kedvelt eszköze.
Egy szép magyar népi hiedelem szerint, a mennyországban mindenkinek van egy gyertyája, ameddig ég, addig tart az ember élete is.
A gyertya a hétköznapokban segít elűzni a felgyülemlett feszültséget, figyelmünket koncentrálja, míg halottak napján segít visszaemlékezni, gyászunkat körülölelni, és ráhangolódni elvesztett szeretteinkre.
A hagyomány szerint gyertyát azért gyújtottak régen, hogy a szegény fázó lelkek a gyertyafénynél melegedjenek, és a véletlenül kiszabadult lelkeket segítsék visszatalálni a sírba.



