Aztán – mivel sorozatban éljük át ezt is – hozzászokunk és már nem csodálkozunk. Városon most már gyászolni nem is szükséges, sőt, nem is illik.
Valamikor a gyászrítus nemcsak külsőség volt, hanem életfelfogás.
Világnézet állt mögötte és nagy-nagy tapasztalat, századok alatt felgyűlt pszichológiai tapasztalat. Vajon mi menthető át ezekből a tapasztalatokból a mi korunkba? Mert a probléma nem változott, és lényegét tekintve nem is változhat. Új helyzethez igazodó és eligazító új tapasztalat nincs. Hiába vesszük elő a régi ruhát, a régi rítust, pusztán a “ruhától” még semmi sem lesz más.
Tudjuk-e még “érinteni” a lényeget?
Befejezésül – korántsem kimerítve az összetett problémakört – emeljünk ki egy lényegtelennek, formainak látszó apróságot: például magát a gyászruhát. Nem a fekete színtől függ a gyász – hangzik minduntalan. És valóban, lehet gyászolni anélkül is. De az átlageseteknél mégis mi történik: “Megpróbáltam feketét viselni, most, hogy anyám meghalt. Azt tapasztaltam, hogy a gyászruha valahogy összekötött vele. Minduntalan emlékeztetett rá, de arra is, hogy elvesztettem, hogy gyászban vagyok, igen, erre figyelmeztetett minduntalan. Úgy értem, hogy a gyász tudatában, a gyász hangulatában tartott. És persze az embereket is, akár idegenek, akár ismerősök voltak. Másként szóltak hozzám. Úgy beszéltek velem, mint aki szomorú, akinek problémája van. Még a kalauz is másként szólt hozzám, és a villamoson helyet adtak. Meglepődtem: hát mégis van az emberekben részvét? Tudnak valaki másra is figyelni? Azonkívül megnyugtatott a szín. Leegyszerűsítette az öltözködést. Mindig ugyanaz a szoknya, legfeljebb egy melegebb, vagy könnyebb blúz. Furcsa módon a feketéhez ragaszkodtam. Mikor először vettem fel más ruhát, mert az nekem más lett, a gyászállapottól idegen, elcsodálkoztam, hogy mennyi minden van a szekrényemben... Most majd válogatni és gondolkozni kell, hogy milyen szoknya, milyen blúz, és persze sál, cipő... Fölösleges időpazarlás, gondoltam. Vagy ennyire megváltoztam a gyász alatt, azért, mert gyászoltam? Rájöttem, hogy ez tiszta és jó időszak volt. Jobban tudtam befelé élni és a világ segített ebben. Azt mondják, nem számít a gyászruha. Szerintem sokat számít. De hogyan is lehetne tudni, ha az ember nem próbálta?” – mondja K. Mari, 36 éves védőnő.
Ez persze csak egy eset, és annak is egy mellékes, apró részlete. De ha jobban odafigyelnénk a másikra, ha őszintébben beszélnénk, őszintébben mernénk gondolkodni magunkról, mélyebb megértéssel követnénk mások gyászát, alapvetően megváltozna viszonyunk a környezetünkhöz. Másképp néznénk és másképp látnánk az életet is. Ha volna időnk rá és mernénk gyászolni. A másik halálát elfogadni, a gyászmunkát elvégezni akkor tudjuk, ha a saját halálunkat is elfogadjuk.
Ha ide eljutunk, már másként élünk. A gyászrítusok lényege-értelme pedig éppen ez: élet és halál összefüggésében kell élnünk.
Forrás: Éjjeli lámpa - Jelenkor Kiadó, Pécs 1999 (Ez a cikksorozat utolsó fejezete)
Előző fejezet
Ha gyászmunkájában elakadt, forduljon bizalommal hospice tanácsadónkhoz!



