És kialakul a homeosztázis. Természetesen az önvád a legnehezebb. A körön kívüli vád azért könnyebb, mert védi az összetartozást is.
Magunk dolgozzk fel a gyászélményt vagy kérjünk segítséget?
Persze e nélkül is lehet összetartozni és segíteni egymáson, csakhogy akkor magunknak kell feldolgoznunk a negatív érzelmeket, melyek csak kivételes esetekben nincsenek jelen halálesetnél. Ezek adnak a szokottnál erősebb érzelmi töltést az örökösödési harcoknak is. Alapvetően fontos, hogy a halál ne ébresszen fel egy régebben visszafojtott veszteség-érzést. A veszteség összegeződése túl súlyos lehet és lehetetlenné teheti a veszteséghez kapcsolódó érzelmek feldolgozását.
Mindez kivetülhet tárgyi síkra, amikor valaki folyton elhagyja, elveszti holmijait. Ez a kényszeres-rituális ismétlés felidézése annak az élménynek, hogy “én hagyom el őt, nem ő hagy el engem”. Tudat alatt újból és újból megismétli az élményt, hogy megszabaduljon a szorongató félelemtől.
Ki hagyott el kicsodát?
Ez érvényesül a pár- és baráti kapcsolatokban, a munkához, otthonhoz való viszonyban is: mindent el kell veszíteni, hogy ne ők, ne azok hagyjanak el engem. Ilyenkor a párválasztás már eleve elvesztésre épül – s ezért rendszerint be is következik. Ha véletlenül jön egy olyan partner, akibe kapaszkodni, akihez stabilan kötődni lehet, akkor kínzó ambivalencia lép fel. “Hamar el kell szakadnom, mielőtt...” – de ez nem megy.
Én is meghalok! - a halál realizálása
Alapvetően fontos a gyászmunkánál, hogy elfogadjuk saját eljövendő halálunkat, mint sorsot. Ez lehetővé teszi azt a gondolatot, hogy az eltávozott is elfogadhatta saját halálát, s ezzel már felszabadul, megközelíthetővé válik a gyász területe: a halál nem baleset. Bármi legyen is a közvetlen kiváltó oka, elkerülhetetlen, meg kell történnie, valahogy mindenkinek meg kell halnia.
A halál realizálására, hogy el lehessen fogadni a veszteséget, a természetes, egészséges keretek között lezajló gyásznál, gyászmunkánál is szükség van. Az elszakadást nehéz az érzelmekkel, a tudattalannal megértetni. Olyan erős az ellenállás, hogy szükséges a szembesülés. Éppen ezért vált szokássá a “búcsú”, a halott megtekintése.
Mit is mondanak az anyák?
“Én tudom, hogy meghalt a gyermekem, hiszen láttam, de nem hiszem.” Hát még ha nem is láttuk...
Negyven éves asszony mondja: “Már tíz éve halott a férjem. Nem akartam látni a koporsóban, hogy élőként maradjon meg bennem. Most, ha külföldön járok, az az érzésem, hogy megint találkozunk, és önkéntelenül is figyelem a járókelőket.”
A halál és veszteség elviselését segíti az a régi szokás, hogy díszesen felravatalozva, mintegy szemlére teszik ki a halottat, aki a temetésig az otthonában van. Ez a látvány, miként a mosdatás-öltöztetés, a halál tényének elfogadásában segít. Egyúttal a halott elkülönítését és kiemelését is jelenti.
Meg kell nézni a halottat
Ezért javasolja E. Kübler Ross, hogy meg kell nézni a halottat. Még akkor is, ha baleset miatt szétroncsolódott. Ezt tudták nagyszüleink is. Ha városi kórházban halt meg valaki, üveges koporsóban szállították haza. 1985-ben azt mondja egy jól képzett fiatal orvos: “Üveges koporsó – hogy láthassák az arcát? De hát ez patológiás!” Ilyen messzire került a medicina az érzelmektől.
Forrás: Éjjeli lámpa -Jelenkor Kiadó, Pécs 1999
Előző rész
A cikksorozat utolsó fejezete
Ha elakadt a gyászmunkájában, kérdezze Hospice tanácsadónkat!



