Tulajdonképpen a szerelmesek is ezt művelik, amikor megtagadják szerelmüket, széttépik a fényképeket, kidobálják az emlékeket. És ez rendben van, ha utána valóban feldolgozzák magukban az érzelmeket és szembenéznek a veszteséggel. Rendszerint újabb kapcsolat után kapnak. “Kutyaharapást szőrével", hogy megkezdődjön a partnervesztések sorozata.

A megtagadás veszélyes, noha a gyász első szakaszában segíthet elviselni az elviselhetetlent. “A munkahelyemről hívtak haza, amikor a férjem meghalt. Úgy sírtam, hogy alig láttam. Az ágyában feküdt, idegenek is voltak ott. Olyan furcsán kék volt az arca, amikor föléhajoltam. Az orvos azt mondta, mérget vett be. Így: megmérgezte magát. De miért? miért? miért? Ordítottam, és aztán csak mindig ezt a szót, mert nem mertem kiordítani, mi történik bennem: ‘Gyűlölöm, meg tudnám ölni, hogy ezt tette velem!’ Lehet ezt érteni? Gyűlölni kezdtem és most is haragszom rá. Nem létezik a számomra többé!”

A döntő mindig az, hogy a megtagadás után mi történik.
A megtagadás egyben kitérés is a gyászmunka elől: nem vesztettem semmit, tehát nincs is mit gyászolni. A teljes tagadás az, amikor a mindennapi élet síkján sem fogadjuk el a veszteséget, a halált – vagyis nem “nekem él”, hanem úgy teszünk, hogy valóban él, itt és most. Ez már pszichózis. Az, hogy “beszélek vele”, mert “nekem él”, nem azt jelenti számomra sem, hogy a valóságban él. S ha megvan ez a distinkció, a szubjektív elválasztása az objektívtól, az már rálátás a valóságra. Az elmebaj viszont a valóság fel nem ismerése, átlépés a valóság korlátain.
A “nekem él” és az “úgy élek, beszélek vele, mintha élne” rokon a gyermekek játékával, amikor képzeletbeli játszótárssal élnek, játszanak, alszanak együtt, gyakran így menekülnek a valóság elől képzeletbeli kapcsolatba. De a gyermek tudja, hogy azt a bizonyos lényt a felnőttek csak az ő elmondásaik alapján ismerik.

Ezt írja meg Salinger a Ficamka bácsi Connecticutban című elbeszélésében.
Előfordul az is, hogy valaki csak bizonyos eseményekre szkotomizálódik a halottal kapcsolatban, mint amikor a látótér kiesése is csak bizonyos területekre, irányra vonatkozik. Gyermekek gyakran tesznek úgy, mintha észre sem vennék, hogy hiányzik az elveszett szülő. “Él, csak ebben a percben nincs itt” – és sem az érdeklődésnek, sem a gyásznak nem adják jelét. A személyiség fejlődése azonban elakad. Akár a felnőttek, ilyen esetben ők is, egy bizonyos ponton, a veszteség időpontjához kötődve megrekednek, fixálódnak.

A személyiségfejlődés azonban halálig tart, legalábbis addig kellene, hogy tartson. Az élet-delelő váltása döntő. Ekkor, az egzisztenciális és fajfenntartási ösztönzések alól szabadulva, a lélek táguló perspektívákkal és az alkotókészség felszabadulásával már inkább a szellemiek felé fordulhat. Sokan nem képesek ezt végrehajtani, és az élet első felének értékeit próbálják tovább ismételgetni, s lassan így válnak élőhalottá anélkül, hogy tudnának róla. A szeretett lények elvesztése, a mások halála segít megtenni a váltást. Segít túllépni olyan értékeken, melyeket el kell hagyni, különben torlasszá válnak.

Értékek, mint torlaszok
Példa erre az idős emberek tömege, akik semmit nem csinálnak, nyomorogva, vagy konszolidált körülmények között várják gyermekeik leveleit és a halált –, amitől félnek. S hiába tudjuk ezt mi is, ők is, szívósan nem beszélünk róla.
Ellenpélda: Nyolcvan éves, özvegyi nyugdíjból élő nő, falun lakik egy magányos házban. Szomszédja nincs, mivel egyik oldalt tűzfal, másik oldalt kert van a háza mellett, a telek kukoricásban végződik, mely a vasúti sínekig és azon túl egy mocsaras réthez vezet. Ablakából a távol síkságra látni. Kerítésnek nincs értelme, az jön be, aki akar. Ő mondja:
“Életem legpozitívabb, legnyugodtabb időszaka ez. Hatvan évesen tanultam meg angolul. Egy kislányt, meg egy fiatalasszonyt tanítok, csak úgy, a magam örömére. Szépirodalmat csak a legjobbat olvasom, szakkönyveket angolul. Ez nagy öröm, és persze az is, hogy fordítok egy barátnak, akinek ezzel segítettem a tudományos és gyakorlati munkáját. Lassan húsz éve fordítok neki. Úgy ismerem a munkáját, hogy egy új könyvből, cikkből eligazítás nélkül is lefordítom a szükségeset. Aztán nagy dolog a színes tévé. Itt napokig nincs kihez szóljak. Ez talán hiányzik – egy kicsit. De elmegyek bevásárolni a faluba, és itt van Marika, egy öreg parasztasszony, nagyon értelmes és szórakoztató. Talán az is segített, hogy pokoli volt a házasságom utolsó pár éve. Szegéy Imre elmebeteg volt, ebbe majdnem belehaltam. De most végre, egy hosszú élet után magamnak élhetek. Nem zavar a magány. Szellemiekben bepótolom, amit mulasztottam. Ha valami bajom lesz?... Csak rám találnak egy pár nap múlva. Inkább attól félek, mi lesz, ha hosszabban betegeskedem. Nem akarok a gyermekeim terhére lenni. Ez az egy zavarja a mostani harmóniámat. Igen. Főzök rendszeresen és jókat. Megterítek magamnak, szőlőt metszek, virágot ültetek, napilap jár, a híreket hallgatom. El sem hiszed, még politizálok is, már úgy magamban. Nem rossz társasjáték. Meghalni – itt az ideje. De jó, hogy előtte egy kicsit igazában élhetek – különben keserves volna. Imrét tulajdonképpen nem is gyászoltam. Megszenvedtem, tisztességgel ápoltam. Ezzel kész!”
Persze, ez az élet-delelőn túl történt, de látható, hogy az öregedés nem feltétlenül jár szellemi leépüléssel, az út nyitva van magasabbra, fölfelé.

Mi történik azonban, ha a gyász, az élettárs elvesztése hamarabb, fiatalabb korban következik be?
Vegyünk egy esetet, ahol anya és fia nem végezte el a gyászmunkát.
32 éves, jó megjelenésű, ápolt, kultúrált, felelős pozícióban lévő vegyészmérnöknő pár évi házasság után balesetben elvesztette férjét. Kisfia négy éves volt akkor. Az anya nagyon jól dolgozik, vidáman tud nevetni, életerősnek tűnik. Gyásznak, bánatnak jelét nem adja. Eltelik hat év. A jó képességű gyermek gyengén teljesít az iskolában, nem közlekedik egyedül, mimikaszegény, hallgatag, nem sportol, infantilis, igazi barátja nincs, lusta, anyjának nem segít. Az anyával is passzív, enyhén közönyös a kapcsolatuk. Az asszonynak nincs partnere, férje halála óta nem jár szórakozni, az életet üresnek, fárasztó taposómalomnak érzi, a gyermekét szeretné kollégiumba adni, fárasztja az együttlét, nincs igazi mondanivalójuk egymás számára, sem örömük egymásban. Az élet bezáródott, szürke rutin.
A fiú egy szimbolikus játék során sírt rak ki, a saját házára árnyék borul, az anya tőle távol lakik egyedül, egy másik házban. Ő maga egy szomorúfűzzel szemben áll négy évesen...
Az anya, aki utólag hallgatja végig a játék menetét, rádöbben, hogy ez az apa halálának időpontja. Ott a kirakott vonat is, a távoli ház, ahová a gyerek akkor utazott. Nagyszüleihez vitték apja halála után. “Nem tudok az apjáról, nem tudok a halálról beszélni, de minek is. Vagy lehet, hogy kellett volna, de nem megy. Egy évig, mintha csak lidérces álomban éltem volna, olyan erős volt a sokk, hogy alig tudtam magamhoz térni. Most mintha kőből volna a szívem. Egymás közt sem emlegetjük az apját. Hát hogyan beszéljek róla? Mintha egy fal volna közöttünk – minden téren... És már nem várok az élettől semmit – elfáradtam” –, mondja az anya.
Itt mindkét személyiség alakulása elakad a veszteség idejében. A tünetek nem látványosak, nagyon is mélyen fekvők. Döntő az anya-gyermek kapcsolatban mutatkozó “fal”, ez mindkettejüket tovább blokkolja. A fiú az apa halálával az azonosító támaszt is elvesztette, ami a személyiségfejlődés alapja, s ha az anyával is megbillen a kapcsolat – ahogy történt is –, mindkettejük életútját irreverzibilisen gátolhatja a veszteség.

Ilyen előzmények után van-e mód utólag feldolgozni a gyászélményt?
Itt az anya felismerte a problémát és “beszélni” kezdett, mire a gyermek azonnal kérdezett. Pár nap múlva, amikor később ment haza, szokott hallgatag visszavonulása helyett, a fiú vacsorával fogadta, megterített és elmosogatott. Fel kell tehát eleveníteni az emlékeket, minél többet, tudatba emelni, amit lehet, kimondani, amit nehéz kimondani, fenntartani a gyermek számára az apa emlékét, mint a virtuális azonosító támasz lehetőségét. És persze együtt lenni. Nagyjából ez történik a természetesen zajló gyászmunkánál, ha nincsenek komolyabb problémák. Ezt kíséri az ún. kristalizáció, amikor a pozitív érzelmek az elvesztett szeretett lény körül összpontosulnak. A halottat ilyenkor idealizáljuk, hogy aztán később a valóságos tulajdonságaival távolodni engedjük.


Forrás: Éjjeli lámpa - Jelenkor Kiadó, Pécs 1999
Előző részek  
Következő rész

Ha gyászmunkájával elakadt, kérdezze Hospice tanácsadónkat.

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.