Ú T K Ö Z B E N
/Balatonszepezd/
A porba ülteti a nyár
alkonyégtollú tyúkjait.
Ujjhegyre égő lepke száll, -
virít, virít és elvirít.
Ó, érdemes-e menni még
bőrökön át és csöndeken,
kék karika-tánc, nagy varázs,
a csend, ha fenn, a csend, ha lenn?
Ha gőgös csillag nem bocsájt,
csak ragyog, ragyog, elragyog?
Ha szívem üt, fáj, félreüt?
Én is gőgösen hallgatok.
Az útjaim: a kútjaim.
Szomjanhalnék: ezért megyek.
Hirtelen felismert világ
temet, temet, - s ha eltemet?
Átfúj rajtam gyöngyszárnyú szél
s a nagy vízen világlanak
boldog tükrök mélyébe zárt
nyüzsgő, aranyszín darazsak.
Égszemű tó, még szállj velem!
Csend-vízben csengők csengenek.
Tűnő alkony pezsdít, kiolt
csengő, esengő cseppeket.
A porba tyúk ül és sötét
és fáradt, vándor mozdulat.
Hunyt szemekben új csillagok
csillagzanak, virágzanak.
/1978/ Lelkes Miklós
INDIÁN MADÁR
Ó, hol vagy indián madár?
Tollaidról kacag a nyár?
Bohóc bóbitád hol nevet
lombokon átlengő jelet?
Az ösvény barna idejét
észrevétlen viszi-e még
oda hol égbe ütközött
kékség fehérrel ötvözött,
s hol nagy mellkasban szív lohol
és árnyék-kútból valahol
iszik a szomjas légmeleg
s fények hálásan fénylenek?
Hintázó szemed csöppnyi tó,
s csillan benne csillaglakó,
fenyőn ha tűz az égi tű
s szól harangvirág csengettyű?
Ó, tudod, indián madár,
ahol járok de más a táj!
Pávák tollán sétál a gőg,
kicifráz szavakat, időt,
de szabad fákon tört sebek…
szakadékok sötétlenek
s mérgezett vizű rút kutak
várják az elvakultakat.
Ó, bárcsak, indián madár,
itt volnál s véled az a nyár,
s játszó szemedben az a dal,
melyben a csillag fiatal!
/1990/ Lelkes Miklós
I N D I Á N O K
A nyári kertet nagyítók csodálták,
görbülő, fényes, furcsa nagy szemek,
nagynénik és nagybácsik, okulárék
oktattak szellőt, szeles kék kezet.
A nyári kertben fáskamra és csend volt.
Szegre akasztott pókhálót a pók,
s ha megkergült légy belekerült olykor,
e légyotton elnéztük pókapót.
Mézdús barackot szívtunk, édes emlőt.
Serdültünk, mint kit idő sürget és
másnap nem lenne lándzsa, íj és nyílhegy,
új puska, uf-uf!, macskafürdetés.
A nyári kerthez nagyítók simulnak.
Volt-mosolyok, egy-egy fénykép szalad,
közhelyek, album, itt-ott illemnyi sóhaj:
“…e kedves emlék máig megmaradt!”
S közben: csudát! Éhes, tűzvésznyi lángsor
végigcsapott sátrainkon s az ég
csillagain is túl sziszegte, űzte
a gyermekkori indián mesét.
A volt: sehol. Még fű se nőtt helyette.
Mézdús barack se hív s a múlt szavak,
- az álarcos-álarctalan bújócska
kinyílt világa - nagyon hiányzanak.
Hol vagy Hajas Nyaf? Ki nyafogja szét majd
a semmi-bajt mikor tényleg-bajok
koszos macskája karmol és nyivákol,
ha száz gond-zsákot végigharapott?!
…és Te, Aranyszív? Rigóhang-szabadság
éneklő lánya, kit a messzeség
elküldött egyszer, - ma is lehajolnál,
hogy bekötözzed Sebesláb sebét?
Alig hiszem. A wigwamod egy villa.
Emeletén orrot emel a lég,
de erkölcsödben próbáld már elérni,
ha mást nem is: a béka köldökét.
Most tárgyalok se hús-se hal világban.
Füstölögnek látszat-békepipák
és unni kezdi régi tomahawkom
a sápadtarcú diplomáciát.
/1989/ Lelkes Miklós
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
A porba ülteti a nyár alkonyégtollú tyúkjait. Ujjhegyre égő lepke száll, - virít, virít és elvirít.Ó, érdemes-e menni még bőrökön át és csöndeken, kék karika-tánc, nagy varázs, a csend, ha fenn, a csend, ha lenn?
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



