N Y Á R V É G I T Á J
A tücsökhang felhőkbe költözött,
onnan szól most. Ezüstlő fű között
különös ékszer: szíve, láza van
- gyík teste szór szikrákat hangtalan.
A táj leül mellém és hirtelen
sóhaj borzolta kis szigeteken
mi kóborló szín egyszercsak kiköt
és szól az égi és földi tücsök,
és nyarakon és új s új őszön át
csalogat tükrös-áttetsző világ.
Látszat ragyogtat új s új látszatot.
A tücskök is hangos-hangtalanok.
A nyár s ősz szélén mennyien vagyunk:
ha szólunk is, mégiscsak hallgatunk!
Fejünk felett nagy varázsló-karok,
intő szemek, élénk-hallgatagok.
Fehér sasok lengő tükrökön át
vinnék szárnyak, idők új látszatát
…de nincs idő. Egy pillanat, ha van:
villanó gyík tükörhang-hangtalan.
Lelkes Miklós
N Y Á R B Ó L A T É L B E
A tájba lépő, s a tájból kilépő
nagy zöld cipőben ment az óriás:
a Nyár maga. Hegyhátakkal a vállán,
s álmos erdőkkel, - ki lett volna más?
Nem jött a szél: nem jött a tölgyfa-ének.
Így minden fa csak magában dalolt.
A csend-manók gyíkhátra, csillogóra,
ültek, kezükben ezüst óra volt.
Néztem az időt mérő pajkosokra.
Földre csücsültek: elsurrant a gyík.
Ujjongtak mind a pici ezüst órák:
az Idő szórta szét csillagait.
A Nyár, az óriás, hogy őszig ért el,
megéreztem: ez már a tél nekem
és valahol vár hósík-szemfedővel
csillagait rám szóró végtelen.
Az őszi télben hűvös lett a felhő.
A láthatáron eltűnt már a Nyár,
s gyúlt égpirosban szállt fekete kéken
egy ijedt szívű alkonyi madár.
Az én szívemben nem volt félelem, mert,
tudtam, a létből csak nemlét zenél.
Ki verset ír az tudja, hogy varázslat
minden: a nyár, hideg csillagfehér,
az élet-égbolt fénylőn vagy sötéten,
pirosra ömlő jajszó vagy panasz,
s a tél is az, ha álmodó fehérrel
volt-vágyainkra csendesen havaz.
Az én szívemben nincsen félelem, mert
dérlevéllel ha bűvöl őszi tél:
fény szikrázik fel, s égbolt-életemnek
az Érthetetlen szépsége mesél.
Lelkes Miklós
E R D Ő S Z É L I N Y Á R U T Ó
Ha magok szárnyasodnak
s kéklábú kék szalad, -
sárga-piros kabátban
kiáltó madarak.
Bogyókban alkony, bőség,
beérett ragyogás.
Felzeng az erdőszéli
száraz kukoricás:
zeng, halkul, csörgedez még,
csillagot hajt s meleg
fehérben teremt újra
felhőt és éneket.
Hullnak a hangok, szöcske
szilánkként pattan el.
Varjúkárogás képzelt
rézgömböket reszel.
Bajszot töröl a róka.
Galambvér cseppje fut
fűszál törzsön, - bevárják
fáradt útilapuk.
Virág néz rád, magányos,
míg csitítja az ég
egy tölgyfa félénk húrú,
fájó hegedűjét.
Költő, tájak tudósa!
Évgyűrűkben szabad
múltad oly észrevétlen
virágszín-pillanat!
Hívd a gyökerek csendjét,
nyárvégi nedveket, -
egyre zengőbb fehérből,
hogy megteremtsenek!
Lelkes Miklós
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
A tücsökhang felhőkbe költözött, onnan szól most. Ezüstlő fű között különös ékszer: szíve, láza van - gyík teste szór szikrákat hangtalan. A táj leül mellém és hirtelen sóhaj borzolta kis szigeteken mi kóborló szín egyszercsak kiköt és szól az égi és földi tücsök,
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



