A tücsökhang felhőkbe költözött, onnan szól most. Ezüstlő fű között különös ékszer: szíve, láza van - gyík teste szór szikrákat hangtalan. A táj leül mellém és hirtelen sóhaj borzolta kis szigeteken mi kóborló szín egyszercsak kiköt és szól az égi és földi tücsök,

N Y Á R V É G I T Á J

A tücsökhang felhőkbe költözött,
onnan szól most. Ezüstlő fű között
különös ékszer: szíve, láza van
- gyík teste szór szikrákat hangtalan.

A táj leül mellém és hirtelen
sóhaj borzolta kis szigeteken
mi kóborló szín egyszercsak kiköt
és szól az égi és földi tücsök,

és nyarakon és új s új őszön át
csalogat tükrös-áttetsző világ.
Látszat ragyogtat új s új látszatot.
A tücskök is hangos-hangtalanok.

A nyár s ősz szélén mennyien vagyunk:
ha szólunk is, mégiscsak hallgatunk!
Fejünk felett nagy varázsló-karok,
intő szemek, élénk-hallgatagok.

Fehér sasok lengő tükrökön át
vinnék szárnyak, idők új látszatát
…de nincs idő. Egy pillanat, ha van:
villanó gyík tükörhang-hangtalan.

Lelkes Miklós

N Y Á R B Ó L A T É L B E

A tájba lépő, s a tájból kilépő
nagy zöld cipőben ment az óriás:
a Nyár maga. Hegyhátakkal a vállán,
s álmos erdőkkel, - ki lett volna más?

Nem jött a szél: nem jött a tölgyfa-ének.
Így minden fa csak magában dalolt.
A csend-manók gyíkhátra, csillogóra,
ültek, kezükben ezüst óra volt.

Néztem az időt mérő pajkosokra.
Földre csücsültek: elsurrant a gyík.
Ujjongtak mind a pici ezüst órák:
az Idő szórta szét csillagait.

A Nyár, az óriás, hogy őszig ért el,
megéreztem: ez már a tél nekem
és valahol vár hósík-szemfedővel
csillagait rám szóró végtelen.

Az őszi télben hűvös lett a felhő.
A láthatáron eltűnt már a Nyár,
s gyúlt égpirosban szállt fekete kéken
egy ijedt szívű alkonyi madár.

Az én szívemben nem volt félelem, mert,
tudtam, a létből csak nemlét zenél.
Ki verset ír az tudja, hogy varázslat
minden: a nyár, hideg csillagfehér,

az élet-égbolt fénylőn vagy sötéten,
pirosra ömlő jajszó vagy panasz,
s a tél is az, ha álmodó fehérrel
volt-vágyainkra csendesen havaz.

Az én szívemben nincsen félelem, mert
dérlevéllel ha bűvöl őszi tél:
fény szikrázik fel, s égbolt-életemnek
az Érthetetlen szépsége mesél.

Lelkes Miklós

E R D Ő S Z É L I N Y Á R U T Ó

Ha magok szárnyasodnak
s kéklábú kék szalad, -
sárga-piros kabátban
kiáltó madarak.

Bogyókban alkony, bőség,
beérett ragyogás.
Felzeng az erdőszéli
száraz kukoricás:

zeng, halkul, csörgedez még,
csillagot hajt s meleg
fehérben teremt újra
felhőt és éneket.

Hullnak a hangok, szöcske
szilánkként pattan el.
Varjúkárogás képzelt
rézgömböket reszel.

Bajszot töröl a róka.
Galambvér cseppje fut
fűszál törzsön, - bevárják
fáradt útilapuk.

Virág néz rád, magányos,
míg csitítja az ég
egy tölgyfa félénk húrú,
fájó hegedűjét.

Költő, tájak tudósa!
Évgyűrűkben szabad
múltad oly észrevétlen
virágszín-pillanat!

Hívd a gyökerek csendjét,
nyárvégi nedveket, -
egyre zengőbb fehérből,
hogy megteremtsenek!

Lelkes Miklós

Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.