Nagyon régen volt már..., a huszadik század közepén. Az első iskolám és a tanító nénim ugyanaz volt, mint édesanyámnak; ő csak szépeket mondott róla, s ha a nagyobb lányokat kérdeztem, ők is dicsérték. Olga néninek hívták: Peskó Zoltánné volt a teljes neve.
Akkoriban az osztályba csak lányok jártak: ez lányiskola volt, a szomszédba jártak a fiúk. Minthogy írni, olvasni, számolni már régen megtanultam két évvel idősebb barátnőimtől, leginkább azt figyeltem, hogyan tanít Olga néni, később pedig a többi tanítók és tanárok.
Én is tanár akartam lenni. Az érdekelt, hogy vajon tudja-e a tanító, hogy mit tudnak a gyerekek, és megérti-e, hogy miért nehéz a gyerekeknek a tanulás.
Padban ülni: Először azt tanultuk meg, hogy a padban hátratett kezekkel kell ülni. Sok gyereknek gyenge volt a csontozata, görbe volt a háta, előredőltek ülés közben, Olga néni mindig figyelmeztette őket, hogy húzzák ki magukat. Csonterősítőként az iskolában is osztogattak csukamájolajat azoknak, akiknek felírta a doktor néni – az iskolaorvos.
Az igazán jó gyerekek nemcsak hátratett kézzel ültek, hanem „lakatot is tettek a szájukra”, vagyis a jobb kezük mutatóujját a szájukra téve ültek az órákon, és csak akkor vették el a kezüket, ha ugyanazzal a két ujjukkal jelentkeztek felelésre. Nem lengettük a kezünket, nem szóltunk bele az órába akkor sem, ha másik tíz gyerek butaságot mondott. Jelentkező ujjainkat a vállunk mellett kellett felemelni.
A vigyázó: Gyakran még szünetben is csendben ültünk, mert ha a tanító kiment a teremből, vigyázót állítottak, aki a táblára felírta a „rosszak” nevét. A gyerekek pedig nagyon szigorúak voltak, hiszen mindig a legjobb tanulók voltak a vigyázók, s ha csak a társához fordult az ember, máris felkerült a neve a táblára. Nagy büntetést nem kaptunk, valamilyen ejnye-bejnye elég volt a kislányoknak, hogy sírva fakadjanak. Esetleg a sarokba állították a csintalankodókat.
Egyszer engem is sarokba állítottak igazságtalanul. Nemcsak a rosszakat, a jókat is felírta a vigyázó, külön csoportba. A tanító néni belépett, a táblán látta a nevemet, és kiküldött a sarokba. Persze igaz felháborodásomban azonnal sírni kezdtem, mindennek a tetejében valami okból éppen belépett az osztályba az édesanyám. A táblán még ott voltak a nevek, így zokogva szaladtam hozzá, mutatva a szörnyű igazságtalanságot a táblán. Olga néni, és anyukám mosolyogtak, mindketten látták, hogy tévedés történt, de engem már nem lehetett megvigasztalni. Szó szerint eltörött a mécses.
Az igazságtalanság: Később, amikor már én is tanítottam, magam is elkövettem ilyen igazságtalanságot, mégpedig egyik legkedvesebb tanítványommal. A tíz éves fiú, aki naponta a földön verte cibálta társait, s akit otthon gyakran szíjjal náspángoltak, ott az osztályban sírni kezdett olyan keservesen, hogy aznap nem lehetett megvigasztalni. Tanítás után még ültem mellette a padban, simogattam, próbáltam magyarázni a bizonyítványomat, hátha meggyőzöm, hogy nekem van igazam, az ő lelkét nem lehetett becsapni. Én vertem át, amikor ő becsületes volt, én pedig megbüntettem az egész osztály előtt. Valójában elárultam a barátságunkat.
Hát én se felejtettem el az első osztályos tortúrát, de Olga nénihez visszajártam felnőtt koromig, vagyis az ő haláláig. Gyakran ültem be az óráira, figyeltem, hogyan tanít, hogyan fegyelmez, milyen következetes. Minden órájára készült, láttam szép betűit, ahogyan jegyzeteire első osztályos betűkkel írta az óravázlatát.
Nemcsak az ő óráin ültem, hanem elsősként beültem a harmadikos barátnőim tanítási óráira is. Délelőtt – délután váltakozva tanítottak, ha délelőtt elsős voltam, délután a harmadikosoknál ültem az utolsó padban a barátnőm mögött, és megtanultam az ő leckéiket is. Legjobban a számtan ment, nem tudtam olyan szépen írni, mint a harmadikosok, de a beszélgetés órákat nagyon élveztem. Ott bizony kinyílt a világ: szó volt a csillagokról, a Földről, virággondozásról, udvariasságról. Mindent hallhattam, de nekem nem kellett felelnem.
A „rossz gyerek” : Ez az ideális állapot akkor maradt abba, amikor egyszer a húgomat is magammal vittem. A szüleim nem értették, miért járok két műszakban iskolába, én pedig elárultam a titkomat. A húgom is velem akart jönni. No, azon a napon teljesen felborult a rend. Húzta a lányok haját, azok visítoztak, ő szaladgálni kezdett, mindent ledobált a földre. Hát.. egyrészt még fiatalabb volt nálam egy évvel, másrészt ő később a saját osztályában is felborította a rendet, mert mindig jobban szeretett verekedni, mint tanulni. Ilyen kislányok is vannak, jó volt, hogy pont az én családomban is láttam ilyet, különben azt hittem volna, hogy az élénk gyerekeket rosszabbul nevelik otthon. Kapott is intőt, büntetést sokat otthon is, az iskolában is, a gyerekközösségben is. Ámde ha később összetalálkoztunk valamelyik tanárunkkal, az őt rögtön felismerte, én pedig csak a Csilla testvére maradtam mindenütt. Tanulni nem szeretett, de mindenkinek ott segített, ahol tudott. Tudta, melyik tanárnak mit kell vásárolni, elhozta a gyereküket az óvodából, sőt volt, aki kulcsot is adott neki, hogy takarítsa ki a lakását.
Hát néhány évtizeddel ezelőtt nem volt ritka, hogy a gyermeket a talpraesettsége miatt szerettek a tanítók még abban az esetben is, ha a gyermek minden szigorú iskolai szabályt megszegett, de aranyos, kedves, jóindulatú volt.
Dobosy Ildikó
Lélekemelő fórum
Nagyon régen volt már..., a huszadik század közepén. Az első iskolám és a tanító nénim ugyanaz volt, mint édesanyámnak; ő csak szépeket mondott róla, s ha a nagyobb lányokat kérdeztem, ők is dicsérték.
Tetszett a cikk?



