Én nem hintem a port, sem a sót, sem a szót senkinek a szemébe, legfeljebb borsot török az orra alá. Nomen est omen, és ámen. Az, hogy Bors a vezetéknevem sokáig nem tetszett nekem, de aztán rájöttem az ízére.

Én nem hintem a port, sem a sót, sem a szót senkinek a szemébe, legfeljebb borsot török az orra alá. Nomen est omen, és ámen.
Az, hogy Bors a vezetéknevem sokáig nem tetszett nekem, de aztán rájöttem az ízére. Igen, én fűszere vagyok a földnek és mindenféle kapcsolatoknak.

Engem általában azért szeretnek, mert feldobom az embereket, és még el is kapom, ha éppen leesni lenne kedvük. Egy ideig. Azért, ha már rám zuhannának, idejében igyekszem félreállni.

Ez olyankor fáj nekem nagyon, mert én maradtam volna, de hát ők egyszer csak elindulnak másfelé, és többé nem kérnek belőlem. Igaz, ha jobban belegondolok, én már régen nem kértem belőlük, talán már a második vagy a harmadik találkozásnál sem, hiszen vagyok olyan érzékeny, hogy néhány beszélgetés után pontosan tudjam, mi lakik valójában abban a másik emberben, aki nem én vagyok, de bizonyos tulajdonságaiban mégis kísértetiesen hasonlít rám, más tulajdonságaiban pedig többnyire pont az ellentétem. Az ellentétek és a hasonlóságok vonzzák egymást ilyenkor úgy globálisan, azt hiszem.

Ám az elején én még az olyan gondolatokat, hogy mi a különbség köztünk, szépen elhessegetem, és csak a hasonlóság mámorító boldogságában lubickolok. Hogy a másik talán kissé rideg és hideg hozzám képest, vagy túl racionális az én érzelmi, mindent szívvel adó-vevő lényemnek. Vagy érthetetlen, hogy mennyire nem megértő az illető, amikor én mindent megértek, és mindent meg is tennék érte, ő meg értem azért annyira nem töri össze magát, - ezeket a gondolatokat, mint múló felhőket, elhessegetem magamtól, és csak azt nézem, mi a szép és a jó a kapcsolatunkban. Én is látok rögtön az elején mindent, de azt mondom, egye kutya, az én nagy szeretetem és jószívűségem majd megváltoztatja az illetőt.

Ám ez többnyire nem így történik. Először mintha ez lenne, kijön a szellem a palackból, és mindent elmesél nekem, ott fekszik rajtam, sír és panaszolja az egész életét, én megsimogatom, és jól megértem. Erre az illető belém szeret, mert hát ki ne szeretné azt, aki őt ennyire megérti és elfogadja pontosan olyannak, amilyen. Én megértem és elfogadom, egy darabig, de azzal a belső szándékkal, hogy azért jó lenne, ha megváltozna időközben.

Párom, párom, kicsi párom, - szoktam mondogatni ilyenkor - lelkem rosszabbik fele. Hm. Ez persze nagyképűségnek hat így, hogy én mondjam meg, miben változzon, mert ugye ki vagyok én. Ám aztán egy idő után már tényleg annyira ki vagyok én tőlük, hogy elmondom, leírom, megmagyarázom szépen lassan és érthetően, aztán, ha ez nem hat, akkor egyre többször és egyre hangosabban, hogy mit kéne neki tennie szerintem, és hogy mi az, amit viszont már egyáltalán nem kellene folytatnia. Na, ekkor menekülnek, amerre látnak, mert valójában és igazán változni csak az akar, aki nagyon rosszul érzi magát a bőrében vagy a bőröndben, és ez többnyire már elég későn jut az eszébe ahhoz, hogy meg is valósulhasson. Hát kábé így működik az ember gyereke.

Én sem vagyok persze jobb, mint a Deákné, de azért igyekszem nap, mint nap fülön csípni magam, és hol kíméletes gyengédséggel és türelemmel, hol meg kíméletlenül és türelmetlenül szembesítem magam magammal. Persze én nem vagyok rossz-gonosz, nincsenek hátsó szándékaim (ha csak az nem, hogy szeretném, ha szeretnének), és valóban önzetlen, megértő és segítőkész ember vagyok, tele humorral és szeretettel, mégis teljesen ki tud fordítani önmagamból, ha másik nem ilyen. Lassan szoktatom magam hozzá ahhoz a tényhez, hogy az általam megismert emberek többsége negyed annyit sem tud adni nekem, mint amennyit én neki, és hogy ezért én mindig csakis úgy adjak, hogy ne várjak viszonzást senkitől sem. Adjak, amikor kedvem tartja, és valóban szívből tudok adni, önként és dalolva, és annyit, amennyit sosem kérnék vissza. De ne adjak, amikor nincs miből adnom, akár érzelmi, akár anyagi jellegű dolgokról is lenne szó. Szóval, alapvetően jó vagyok, és szép vagyok, és angyali vagyok, mégis sokan és sokszor félreértelmezik, amit teszek vagy mondok, mert magukat vetítik bele az én életembe, és úgyis csak azt látják meg, amit meg akarnak látni, vagy ami éppen róluk szól. Bennem mondjuk egy pötty csak az, ami bennük egy hatalmas gömb (lásd még szálka és gerenda hasonlat egymás szemében), és ebből készítik el számomra a bűnbakot.
.
Na, és akkor elég rendesen ki vagyok borulva azon, hogy ennyi év után még mindig így ki tudok borulni, mondjuk egy részvéten szótól, egy bántó vagy támadó mondattól, egy bután ítélkező és minősítő véleménytől, és úgy általában is az úgynevezett véleményektől, melyek csak vitákat, veszekedéseket, pártoskodásokat és háborúságokat okoznak, semmi egyébre nem jók és nem is valók egyébként sem.

Szóval vagy talán sóval és borssal, én úgy élem a mindennapjaimat, hogy szeretném, ha szeretnének, s ha elfogadnák az én szeretetemet és a segítségemet. Egy hölgy a minap azt mondta rólam, hogy csillaglény vagyok, aki olyan, hogy önzetlenül segít másoknak, sőt mások sokszor általa érnek el sikereket, míg ő néha kétségbeejtően elhanyagolja magát. Ez talált, és fájt. Gyorsan bele is néztem a valódi előszobai nagy tükrünkbe, és igazat kellett hogy adjak a hölgynek; ha a csillaglények egyik alaptulajdonsága, hogy önmagukra nem sok idejük jut, viszont másokat segítenek, meghallgatnak és megértenek, és fontos szerepük van a többiek további sikereiben. Nos ha ez így van, akkor én egy igazi vérbeli csillaglény vagyok, ami ugye most már mindent megmagyaráz. Vagy talán pont az önmagukat elhanyagoló emberek találták ezt ki, mentsvárul maguknak? Ki tudja? Ez is, az is lehetséges.

Én mindenesetre adom a szeretetet és bármit, amit kérnek tőlem, de a mélyben valahol odalent folyamatosan sóvárgom én is a viszont szeretetnek és segítőkészségnek azt a hatalmas és határtalan mértékét, amelyet én tudok nyújtani másoknak. Ezt azonban embertől szinte soha nem fogom tudni megkapni úgy, ahogy azt én várom. Így Isten felé fordulok és a többi emberi szemmel láthatatlan segítő erők, például az angyalok felé, hogy legyenek szívesek ők segíteni nekem a mindennapjaimban, és főleg olyankor, amikor minden kötél szakad, és úgy érzem, hogy elértük az én-határaimat, és belőlem már nem telik többre. Tudom ugyan, hogy egy jó alvással ismét feltöltődöm, és kezdem újra és újra az életemet, mint egy főnix-madár, romjaimból folyton folyvást felépülve, de azért azok a percek és órák, amikor úgy érzem, nem megy tovább, szinte őrjítőek a számomra, és sokszor úgy érzem, hogy azonnal beléjük is halok.

Ám, aki pont ezekben a pillanatokban, percekben, órákban, napokban és hetekben nem adja fel, és kitart, az kap még egy esélyt. És pontosan annyit, amennyiszer kitartott. Legalább is remélem.
MIRA
Lélekemelő fórum

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.