A táncdüh vagy táncőrület néven nyilvántartott betegség egyik legkorábbi nyilvántartott felbukkanása 1418-ra tehető, amikor a Szent Vitus kápolnába vitették és ott gyógykezeltették azokat a beteggé nyilvánított embereket, akik a tánc általi révületben akartak – gyakran sikerrel – megszabadulni bajaiktól.
A táncőrület, a túlzásba vitt tánc témájábn 1374-ben a Magnum Chronicon Belgicum ezt írja: „Ez évben csodálatos népség jött Achenbe, s innen továbbvonult Franciaországba, Mindkét nembeli emberek, az ördögtől ingereltetve, kéz a kézben táncoltak körül az utcákon, a házakban, a templomokban, szökdécselve és zajongva. Amikor a tánctól kimerültek, mellfájásról panaszkodtak és kendőkkel dörzsölték magukat, ordítva, hogy különben belehalnak. Végre Lüttichben imák és áldások útján megszabadultak a kórtól.”
1615-ben egy baseli kisasszonyt is hatalmába kerített az őrület, de mivel jómódú orvosai kreatívak voltak, megoldották problémáját azzal, hogy válogatott legényeket rendeltek ki a tánckór gyógyírjául. Lehet, hogy a kisasszony nem is volt annyira őrült?

A táncrévület hagyományai
Ahol a kereszténység nem szabott gátat a szabad táncnak, ott kifejezett kultúrája alakult ki annak a „betegségnek”, amit a keresztény nyugat őrületnek bélyegzett meg. A szúfi dervisek tánca talán a legismertebb révülős vallási köntösbe ágyazott pogány tánc. A török – örmény – perzsa misztikus hagyomány szerves része a forgás, és a forgás által való révülés.
Ezt az élményt minden ősi kultúrában ismerik. A táltosok, sámánok, forgós révülése, a hastáncosnők szédületes forgása a fátyollal, de akár az ősi magyar karikázós táncok is ugyanerre az élményre épülnek. Azonban az „őrületet” csak kevesen kapják meg. Kevesen válnak a szó szoros értelmében függővé a tánctól, illetve a tánccal elérhető más tudatállapottól.
Olyan ez, mint egyfajta drog, mely szinte vég nélkül termeli a boldogsághormont a szervezetben. Fárasztó dolog, de akit egyszer elkap a szenvedély, nehezen tud megállni. Ők azok, akiket minden táncház közepén megtalálunk, akiknek, mint ahogy Zorba mondja: a zene mindig megjön valahonnan. Ők a mai korok táncos mesterei. Őrületük – ha ez a révület egyáltalán az – akár példa lehet nekünk. De legalább kedvet csinálhat ahhoz, hogy kipróbáljuk magunkat valamilyen táncban, legyen az akár népzenére, akár keleti andalító dobszóra, akár mai modern gépzenére táncolt alkotás.
A lényeget kell elkapnunk. Azt, hogy kibontakozzon a tánc által a bennünk élő bolond, és a tánc hevében gyógyuljon ki őrületéből, s emelje a táncot azzá, ami annak méltó helye; emelje imává, kinek-kinek saját istenéhez.



