Fura szerzet ez az emlékezet. Nem is tudom, mi maradna meg az agyamban, ha nem lenne fotó, film, videó, mely vezetett műemlékezetként mankóul szolgál, ha régmúlt eseményeket akarok felidézni. Nem is tudom, mire emlékeznék, ha nem hallanám időről időre, újra és újra a családi legendákat, legtöbbször persze a mesélő-beszélő szemszögéből ide-oda ferdítgetve, fordítgatva azokat. Nem is tudom, élnek-e még egyáltalán bennem azok a történetek, melyeket fontosnak tartottam életem során, vagy azért, mert annyira szépek és jók voltak, vagy azért, mert annyira fájóak és bántóak. Vannak olyan emlékek, melyek már csak a fejemben élnek, de vannak olyanok is, melyeknek már az említésekor is megjelennek azok az érzések, melyek valamikor a történést kísérték.
Sőt vannak olyanok is, melyeknek már a gondolatába is beleborzongok, vagy még mielőtt gondolnék rájuk, elborít egy ismerős érzés.Mert van a valós mindennapi, itt és most életünk annak megannyi elemével, élményével; ételekkel-italokkal, időjárási (v)iszonyokkal, barátokkal, fiúkkal, lányokkal, örömökkel és bánatokkal. És akkor egyszer csak valami kapcsán felrémlik, hogy ilyen már mintha lett volna, előjönnek valahonnan nagyon mélyről jókedvű vagy szomorú testi-lelki érzetek. Ilyen ez a nyár is. Hosszú-forró, pedig azt mondták, hogy esős és hűvös lesz. Persze ki tudja, lehet, hogy a jövő hétre már tényleg nem lesz ennyire meleg. De most forróság van, kánikula, sőt még annál is több. Fullasztó a meleg a panellakásban, ahová egész nap besüt a nagy Nap.
Sokszor csak fekszem az ágyon, és elindulni sem tudok sehova. Patakzik rólam a víz, és azzal nyugtatom magam, hogy ez olyan, mint egy szauna, csak nem kell külön fizetni érte, s titkon még az is az eszembe jut, hátha fogyok attól pár kilót, hogyha ennyire verejtékezem. De alapvetően, ha munka után hazajövök, és ledőlök egy kicsit, két-három órán át képtelen vagyok felkelni is. Ilyenkor sokszor rám törnek az emlékezés percei, és régi nyarak jutnak az eszembe.
Amikor én még kislány voltam, szintén hosszúak voltak ezek az évszakok, de valahogy elviselhetőbbek. Sokat voltam a házunk udvarán, idős nénikkel beszélgettem, borsót tisztítottam, krumpli hámoztam, ruhákat poroltam, kertet gondoztam velük. Néha nyaralni is mentünk, de főleg vidéki rokonokhoz, vagy olyan helyekre, ahol apámnak voltak ismerősei a munkája kapcsán. Talán csak 12-13 évesen jutottam el először a Balatonra.
Első látásra szerelem lett persze ez a nagy tó, amit azóta is, minden évben meglátogatok, ha tehetem. Mivel víz-és napimádó vagyok, hát megkeresem azt a helyet, ahová még viszonylag olcsón eljuthatok, és ha már ott vagyok, akkor ott is maradok napokig-hetekig. A Balaton nekem nem sok romantikus történtet adott, mert hamar férjhez mentem, s ezért nem volt részem éjszakai táncos bulizásokban, pasizásokban akkor tájt. De ez nem is volt baj. Fiatalon szültem első gyermekemet, s a férjem szülei révén minden évben el tudtunk utazni Csopakra, később a férjem munkahelyi nyaralóiba, a Balaton legkülönbözőbb kis településeire. Mindig nagyon jó volt babának, mamának, papának egyaránt a nyaralás.
Valami hatalmas kohéziós erő járta át a kapcsolatunkat a meghitt és vidám balatoni nappalokon, estéken és éjszakákon. Sokat úszkáltunk, és olyankor vízi-balettet játszottunk a lányommal. Sokat csónakáztunk, és olyankor minden általunk ismert iskolai, mozgalmi vagy egyéb dalt torkunk szakadtából énekeltünk először még csak mi ketten az apjával (mint régi jó énekkarosok), aztán később Bori lányunkkal együtt. Meg volt a repertoárunk; ismert dalok és sajátok egyaránt. Soha nem hagytuk volna ki, hogy előadásunkkal megörvendeztessük a Balaton élővilágát.
Nem nagyon akartam hazajönni, amikor letelt a szokásos 2 hetünk, melyből menetrendszerűen 1 hét többnyire még esős is volt, tehát szerettem volna egy ráadás hetet, de az már nem fért bele sem az időbe, sem a pénztárcánkba. Azt hiszem, ezek a balatoni nyarak maradandó emlékként maradnak meg valahol a lelkünkben, s ha megyünk, ha nem, mindig valóban emlékezni fogunk rá és az ott töltött vidám napokra.
A tenger már egy más tészta. Oda még később jutottam el. Tizenévesen kétszer is voltam Angliában, és kétszer két hónapot töltöttem ott el egy ismerős családnál. Óriási szerencsém volt! Édesanyám kisgyermekként jutott ki először a ködös Albionba, mert az apukája meghalt az első világháborúban. Az árva és félárva gyerekeket pedig kivitték külföldi országokba egy kicsit erősödni, vigasztalódni, tanulni a nyelvet, stb. Édesanyám Angliába került, és egy csodálatos családnál talált szinte második otthonra. Abban az időben még nem voltak úgynevezett bébiszitterek, de amikor anyukám nagyobbacska lány lett, és újra kiment ehhez a családhoz, lényegében ezt a szerepet töltötte be. Hálistennek úgy kezelték, mint egy igazi családtagot, és engem is így hívtak ki akkor, amikor a valamikori fiatal szülők már idősebb nagyszülők lettek. Életem legnagyobb élményei voltak ezek a nyarak, az angol nyelv és életmód megtanulásával, és az Atlanti Óceán megismerésével.
Akkor tájt én nagyon erős, bátor, ügyes teenager lány voltam. Nem is ismernék akkori magamra, ha nem saját magam éltem volna át, azokat a veszélyes helyzeteket, amelyekbe kortárs angol barátaimmal belementem. Úsztunk és ugráltunk fagyhideg tengerszemekbe, egy szál vasalódeszkán szörföztünk az óceánon, mély homokbányákba kúsztunk le úgy, hogy bizonytalan volt, kijutunk-e belőlük valaha is. De minden sikerült. Az óceán, a tenger pedig felülmúlta a Balatont is. A Balaton és az első férjem örök barát; kihagyni és elhagyni egyiket sem akarom, még akkor sem, ha már mások fürödnek bennük képletesen és a valóságban is. Jut még hely nekem is valamilyen szinten mindkettőben. Hálás vagyok, hogy megismerhettem őket, és még hálásabb azért, hogy nem hagytak el engem akkor sem igazán, amikor én elcsábultam más irányokba. Igaz szétváltak útjaink, de a közös szál végig megmaradt. Az óceán a maga teljességével és végtelenségével nekem az igazi lényegemre rezdül-csendül.
Azt a szabadságot jelenti és jelképezi, amely nélkül nem tudnék élni. Hozzám csak szabadon szabad kapcsolódni; úgy, hogy az illető tudja, bármikor vége lehet, bármikor ki lehet szállni a körhintámból, bármikor azt lehet mondani, hogy köszi szépen, elég volt. De azt is tudhatja mindenki, hogy én nem fogom kidobni őt végleg az életemből, és elvárom, hogy ezt ő se tegye. Tudjuk mindig hálás szívvel megköszönni egymásnak mindazt, amit a másikunktól kaptunk, és áldással elengedni egymást úgy, hogy természetesen felhívhat telefonon, írhat levelet, időnként találkozhatunk, és beszámolhat az életéről is mindenki.
Ha nem akar kapaszkodni és ragaszkodni belém, s ha nem várja el tőlem sem ezeket, akkor lehet ő a párom, de csakis akkor, ha közben mindketten teljesen szabadok és érzelmileg függetlenek maradhatunk. Nem ellentmondás ez. Hozzám csakis szabad emberek csatlakozhatnak, akik nem akarják a véremet szívni és az én energiáimból fenntartani az életüket. És én is csak úgy csatlakozom másokhoz, hogy biztos lehet benne mindenki, bármikor meg tudok állni a saját lábamon is.
Fájni fog, ha elhagy, de ha szépen tud búcsút mondani, és egy ideig még fogja a kezemet, és aztán sem rekeszt ki az életéből teljesen, akkor semmi baj nincs. Ahogy egy nyaralás is véget ér egy-két vagy három hét után, úgy akár egy párkapcsolat is véget érhet, amikor annak lejár már a szavatossága. Áporodott, meglazult, romlott és mérgező párkapcsolatokban pedig soha nem akartam benne maradni, egy perccel sem tovább, mint ahogy az érzés megszületett: „itt van vége a dalnak”.
Viszont soha egy perccel sem akartam előbb kilépni belőlük, mint amikor annak valóban eljött az ő rendelt ideje. Azt, hogy meddig tart egy nyaralás, lehet tudni. De azt, hogy milyen hosszú és mennyire forró lesz a nyár, arról egyikünknek sincs fogalma sem. És bár lehet élni ősszel is, télen is, sőt tavasszal is nagyon szépen, azért tudatában kell lennünk, hogy vannak kezdő és vannak befejező évszakai is egy évnek, még akkor is, ha ez folyton körbe-körbe jár, és végtelen örök köröket rajzolva az életünkbe hol itt, hol ott bukkan elő az emlékezet színes terítőjéből, vagy teszi elénk az újraélés, sőt akár az újrakezdés mindenkori lehetőségeit is.
A mesének, a dalnak, a nyaralásnak vége szakadhat, és ugyanígy egy párkapcsolatnak és bármilyen kapcsolatnak is vége lehet egyszer. A lényeg, hogy tudjuk ezt, és elfogadjuk: rendben van, hogy minden addig tart, ameddig tart.
MIRA
Lélekemelő fórum
Fura szerzet ez az emlékezet. Nem is tudom, mi maradna meg az agyamban, ha nem lenne fotó, film, videó, mely vezetett műemlékezetként mankóul szolgál, ha régmúlt eseményeket akarok felidézni.
Tetszett a cikk?



