Boszorkányok pedig nincsenek! – mondja ki Könyves Kálmán királyunk közel ezeréves törvénykönyvében. Ha mindez boszorkányokra igaz, is, más csodás eseményekre vonatkozóan bölcs királyunkkal mindenképpen vitába kell szállnunk.
Csodák pedig vannak!
Ezek természetesen lényegesen különböznek akár a Názáreti, akár Buddha valamelyik megtestesülése által műveltektől. Nem halott feltámasztás, nem beteggyógyítás, nem kenyérszaporítás, nem vízen járás… Ezek nem isteni csodatételek, hanem igenis létező, kézzelfogható dolgok. Mondhatnám hétköznapinak vagy emberinek is, persze mindannyian tudjuk, hogy egyáltalán nem azok. Legalábbis ünnepnapok, amikor bennünket, Embereket isteni szikrák, gondolatok, érzelmek vagy hangulatok szállnak meg, emelnek fel vagy borítanak el…
A csodákra várni kell…
Csodaváró extázisunk közben együtt vagyunk valahányan, de legalábbis annyian, amennyien egyáltalán vagyunk. Egymást keressük; a szemek, az agyak, a kezek visszakutatnak az időben, régi emlékeket, letűnt időszakokat keresnek, amikor még sokkal hosszabb ideig együtt lehettünk. Akkor még nem vártuk a csodát, hanem átéltük, bár nem tudtunk róla. Most tehát ismét együtt vagyunk. Akik nincsenek itt, vagy akik pedig nem lehetnek itt, azok is, legalábbis lélekben, legalábbis szellemileg, mert úgy voltunk együtt, hogy EGYütt voltunk, egyek voltunk.
Huszonöt év. Határozottan több mint az azt megelőző előző tizennyolc. Negyed évszázad, ötévente ismételt csúcspontokkal. Negyvenhárom évesek lettünk, meglepetés e költemény, ez a nap, ez az óra, ezek a percek…
Huszonöt év
Ennyi még gombócból is sok, évből pedig még több. Apáink huszonöt éveinél persze a mieink csendesebbek voltak, nem voltak háborúk, sem forradalmak, nem voltak nagy világégések. Valami azonban mégiscsak történt közben. Nemcsak a „kockaladákat” meg a trabantokat cseréltük áramvonalasított utódaikra, amelyek már lényegesen csendesebben kevésbé füstösen, és persze gyorsabban is suhannak. Az Élet is megváltozott közben. Internet lett, fényposta lett, számítógép lett, mobiltelefon lett. Gyorsabb, rohanóbb lett az életünk. Mára már nemcsak a jól fizető munkákat keressük. Ha valami „csak” biztosnak számít, az is érték. Mozog a világ, benne minden mozog. Ma nem az országhatárok mozognak, mint valaha, amikor apáinknak nem kellett ahhoz a határon feltétlenül átlépni, hogy a határ átlépjen rajtuk. Ma az ÉLET mozog, határok szűnnek meg, falak dőlnek le, hidak, autópályák épülnek. Dolgozunk, és észre se vesszük, hogy forog alattunk a föld, körülöttünk a világ, a cégek, tulajdonosok jönnek-mennek, a sarki fűszeres és az ismert kisüzletek névtáblái cserélődnek le – észrevehetetlen sebességgel globalizált nagytestvéreikére.
A változás állandó, az örvénylést megszoktuk. Magunk is örvénylünk, de mint minden örvénynek, ennek is keressük a biztos pontjait. Hogy legyen mód néha megállni, levegőt venni, megkapaszkodni. Hogy legyen a világnak középpontja, fókusza, legyen a talpalatnyi föld, és a mindenek feletti égbolt, legyen az őket összekötő létra, a selyemfonal, az egyetlen dolog, amit vezetőszálként, Ariadné istenasszony bűvös fonalaként elfogadhatunk.
Felnőttek a gyerekeink, és ma már ők vannak érettségiző, felvételiző korban. Felnőttek már, legtöbbünk már túl van azon az élményen, amikor magzata bemutatja a választottját. A bemutatott azután néha megmarad választottnak, máskor nem. Ugyanúgy, mint velünk történt. Őszül a halántékunk, tolja a sok ész hátra a hajdan lobogó hajkorona maradékát, és a derekunk körül is egyre vastagodik a zsírpárna. Készülünk a nagyszülő szerepére, ami ezek után már nem rajtunk múlik, hagyjuk tehát magunkat meglepni, és érezzük – pár éven belül teljesen biztosan meglepődünk.
Valóban megértjük, mert megértünk
Várjuk a csodát, összeülünk hát, és ki-ki elmondja… Hogy mit? Hát azt, hogy mi volt meg, és mi nem volt meg, és mi az, ami már nem is lesz, de nem is baj, és hogy ebből mi volt kedves és mi fájt. Olyan ez az ötéves csúcs, amelyen már nemcsak hetyke ifjúi sikerek kerülnek terítékre, hanem a legkomolyabb tragédiák szele is meglegyint.
Az énekmondó kiáll, és dalba önti: „Párizsba tegnap beszökött…”. Hangja néha-néha elcsuklik, aztán győzelmesen felrepül, felszáll, fellángol. „…Nyögő lombok alatt” – milyen más a környezet, a szavak jelentősége ma, mint huszonöt éve. Az elénekelt szavak néha ólomsúlyúak, és a legtöbbször célba találnak, mert ma már a huszonöt éve nem teljesen értett kifejezéseket is a legtöbben hajszálpontosan felfogják, megértik.
Főnix madarak vagyunk, romjainkból is újjáéledünk
Válások, elszakított gyerekek, halálos daganatok, gyógyíthatatlan fertőzések. Operációk, titkolt vagy kendőzetlenül kimondott orvosi szakvéleményekkel. Aztán meg darabjaiból, romjaiból összeállított családok is, az én, a te és a mi gyerekeinkkel. És persze sikeres vállalkozások, szépen ívelő pályák is. A mindent újrakezdők energiájából építkezünk, ami erősebb mindennél, mert az ÉLET kifogyhatatlan forrásai mozgatják. „A keserves betyár életbe!” A testes építész ököllel a képzeletbeli asztalra csap, majd ráborul, és a válla csak hangtalanul rázkódik.
A csoda pedig megérkezik annak, aki várja
Egymás lelkéig érünk, a különbségek lényegtelenek, az idő erre a délutánra-estére megáll. Másnap pedig csak állunk az átmulatott éjszaka romjai felett, kavarjuk a kávénkat, és csendben darabonként összeszedjük a csúcsélmény közben szétszórt morzsákat. Minden törmelékre, cserépre, minden csepp energiára szükségünk van, hogy a következő fél évtized is gond nélkül leteljen. Férfinak, embernek lenni – még rövid ideig is, hát még ilyen hosszan – embertelenül kemény dolog.
Kilián Imre
Lélekemelő fórum
Boszorkányok pedig nincsenek! - mondja ki Könyves Kálmán királyunk közel ezeréves törvénykönyvében. Ha mindez boszorkányokra igaz, is, más csodás eseményekre vonatkozóan bölcs királyunkkal mindenképpen vitába kell szállnunk.
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



