Egy fiú a házból elmondta százszor, hogy engem, csak engem szeret…
Tomi a másodikon lakott, mi az elsőn. Amikor a kamránkban voltunk – naponta 2-3 órát – vidáman beszélgethettünk anélkül, hogy bárki látott volna minket. Én 14 voltam, ő 17. Mindketten szerettünk olvasni, kisebb korunkban még versenyeztünk, ki jobb tanuló. Aztán szánkózni jártunk együtt: ő ült mögöttem a szánkón. Szerettük a telet: a szánkót, a korcsolyapályát és a pincét. Ő is lejárt tüzelőért a pincébe, én is, ettől kezdve nem kellett bíztatni, hogy befűtsek a cserépkályhába. Egymás mellett volt a pincénk, és átdugtuk rajta a kezünket. Persze át is lehetett menni egymáshoz, meg a szüleink se tiltották a barátságot, de a titkos csók izgalmasabb volt.
Kislány a zongoránál fehérebb az orgonánál…
Bizony nem sok idő telt el az életemből, hogy tanulni kezdjem a Liszt Rapszódiát. No, először csak a Kis kezekből, aztán egy újabb egyszerűsített változatot, mígnem eljutottam az eredeti kottáig. De ha már C-durban el tudtam játszani, nehéz volt öt bével újra megtanulni, inkább villogtam kisebb technikával. Szép éjszaka volt. Kivágott fekete bársony ruhában apám vállalati party-ján kiválasztottam a legszebb férfit a szememmel. Láthatóan legalább kétszer annyi idős volt, mint én, de egyedül volt. Én pedig bámultam, amíg rám nem nézett, olyankor elkaptam a tekintetemet és lesütöttem. Néhány ilyen próbálkozás után abbamaradt a zene, valaki egy zongorához ült és játszott, én pedig tudtam, hogy eljött az én időm. Amikor a másik felállt, én ültem a helyébe, és jöhetett az a Liszt Rapszódia. Innen már nyugodtan szembe nézhettem jelöltemmel, hiszen olyan valami volt birtokomban, ami másnak nem. Intettem a szememmel, hogy jöjjön közelebb, és attól kezdve már egész este csak velem táncolt. Ha lekértek, megállt és újra visszakért.
Kezét megfogtam és kihúztam a félhomályos folyosóra. Kevés szó kellett ahhoz, hogy megértse, mit akarok, csókoltuk egymást szótlanul.
Olyan szép a Dunán ilyen nyári délután…
A csónakja ott hullámzott a vízen. Minden nap néztük a húgommal, kié lehet. Ahogy a húgom belelépett, ott termett a tulajdonos, és felajánlotta, hogy elvisz minket csónakázni.
Nemcsak elvitt, hanem tanított is engem naponta 2-3 órát. Föl a Lupáig, le a Szent István parkig, ahol lakott. A Rómain nyaraltunk mindnyájan. Aztán még mást is tanított, hiszen látta, milyen szívesen vagyok vele. Mindent megtanultam tőle, amit egy csónakban lehetett.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok..
A szántódi üdülőben voltunk a szüleimmel. A szomszéd kertben pingpongozott egy magas fiú. (Bizonyára mások is pingpongoztak, én csak őt láttam.) Egyszer csak anyám hozott két pingpongütőt és labdát, áthívott a szomszéd kertbe, hogy megtanítson játszani. Ő nagyon jól tudott. A fiúk félreálltak és figyeltek. Másnap reggel amint meglátott a kiválasztottam, átkiáltott nekem, hogy szeretnék-e játszani vele. Hát hogyne szerettem volna. Neki bizonyára gyerekes volt az én tudásom, de türelmes volt, nem mutatta ki, mit gondol.
Később vitorlás hajózni hívott. Egy társaság gyűlt össze, nálam 5-10 évvel idősebbek, elkértek a szüleimtől. És ettől kezdve minden szabad időnket a hajón töltöttük. Ősszel felkeresett otthon, és elbúcsúzott: disszidáltak nyugat felé. Hollandiából írt legközelebb, egy pár fehér nejlonkesztyű volt a levelében.
Ott, ahol zúg az a négy folyó…
A szomszéd kórteremből szólt a dal. A fiúk egész nap énekeltek: katonanótákat, irredenta nótákat, meg mindent, ami eszükbe jutott. Egyiknek a lábát vágták le, másiknak a gyomrából szedték k a golyót. Öten voltak a szobában, akik csak ágyban tudtak feküdni. Nekem csak vakbélműtétem volt, de amikor a húgom meghallotta a katonadalokat, naponta többször is bejött a kórházba látogatni. A fiúknak hozott cigarettát, konyakot, rumot… nekik mindent szabad volt a kórteremben, csak pár pillanatra feledni tudják szörnyű műtéteket. Később tolókocsiban kitolhattam Endrét a folyosóra, s a sötétben beszélgettünk. Korban ő állt hozzám legközelebb, ő is középiskolás volt, és sokat olvasott.
Húgom jött értem a kórházba, amikor hazamehettem. Első kérdésem az volt:
- Téged is megcsókolt?
- Persze. Mindig csókolództunk – válaszolta.
Akácos út…
Izgalmas volt a könyvtárak világa, hiszen májusban, júniusban minden asztalnál fiúk ültek, akik látszólag belemerültek a tanulmányaikba, valójában azonban azt lesték, mikor áll fel egy-egy lány és mozdul meg a ruhája alatt valami domborulat. A társalgóban csoportokban álltak, tárgyaltak a vizsgákról, politikáról, és szívesen vették, ha egy lány közéjük lépett.
Aznap ketten kísértek haza, s egy jogi kérdésen vitáztak útközben. Másnap a Gellérthegyen találkoztunk Gáborral. Aztán minden szép napon ott tanultunk az akácfák alatt. A számba vettem egy akácvirágot, Gábor pedig elharapta a kiálló részét. Ezt mindenesetre nagyon sokáig gyakoroltuk. Talán tanultunk is valamit aznap.
Te légy a párom, hiszen imádlak én…
- Van egy sírdomb a Városligetben, egy ismeretlen ügyvéd sírja, melyre csak az van írva: Fuit – volt. Ha egy fiú és egy lány megcsókolja egymást ott a sírnál, azok sose hagyják el egymást – meséltem Attilának aznap este, amikor hosszú bolyongás után a Városmajorból a Városligetbe keveredtünk.
Hogy, hogynem, megtaláltuk a sírt sötétben is. Aztán álltam és vártam, de semmi se történt.
- Nem akarsz megcsókolni? – kérdeztem.
- De – felelte ő, és állt tovább. Kénytelen voltam én cselekedni. Végülis sikerült.
Annyi igaz a babonából, hogy van egy fiúnk, három unokánk, és időnként találkozunk.
D.I.
Fejtsd meg a 7 pecsétes titkokat! - Irány a játék!
Bizony nem sok idő telt el az életemből, hogy tanulni kezdjem a Liszt Rapszódiát. No, először csak a Kis kezekből, aztán egy újabb egyszerűsített változatot, mígnem eljutottam az eredeti kottáig.
Tetszett a cikk?



