Éjfél van, fekszem az ágyban. A csönd már szinte megfojt engem. Már látom magam körül a némaságot, riasztó homályos fehér alak, komótosan rátelepszik a bútoraimra, mint egy gigantikus felhő, mely éppen maga alá gyűri az egész eget. Az íróasztalomhoz ért, a füzeteimet, a naplómat is bekebelezte, bár az utóbbinál kicsit megrebbent, biztos beleolvasott. Én is megijednék a saját gondolataimtól néha, talán ez is csak elmém kicsiny foszlánya, de nem, ez annál rémisztőbb. Jön, és csak jön, közeledik, a fotelben ülő macskámhoz ér, erre az megdermed, halkan nyivákol egyet, majd kileheli a lelkét. Szegény pára, pedig nagyon szerettem, kiskorom óta megvolt. Jön, csak jön, közelít felém, hiába nézek rá csúnyán, nem ijed meg tőlem. Így ahogy nézem már nem is félek tőle, egész kedvesnek tűnik, fehér, bársonyos lény, anyag, biztosan túlvilági. A tejúthoz hasonlít, és már olyan messze is van, elérhetetlen, de azért utánanyúlok, pedig már nincs is ott.
Még mindig éjfél van, valószínűleg megállt az idő. Hallom, ahogy a macskám lelke körülöttem járkál, enni kér, s szeretne újjászületni. De nem engedhetem neki, ő az én macskám marad örökké, majd etetem, sőt még játszom is vele. Apró ködös lelkébe mártózom, ő meg hozzámdörgölőzik, és olyankor majd szél fog fújni, tombol körülöttünk. Ez lesz a mi kis pajkos játékunk, bárki megirigyelhetné. Kint zuhog az eső, hallom ahogyan az esőcseppek versenytfutnak az ablakomon, egyik gyorsabban gördül le, mint a másik, az egyik nagyon pici, gyenge és bizonytalan, ezért egyszercsak egy kövér csepp átrohan rajta, begyűjti magába jótékonyan, majd viszi magával tovább. Egy autó hajt végig az utcában, a fényei először a kis cseppeken csillannak meg, majd a mennyezeten egy siető, határozott fény jelzi elhaladását. Milyen sok izgalmas fény van az éjszaka sötétjében.
Most a hold mutatja meg különlegességeit, kinézek, és visszanéz rám, arca van: sápadt zombiarca. Mint egy rab, kit évezredek óta fogvatartanak, semmit nem evett azóta, sovány és beteges. Csak világít, magányosan, és néz mindenkit, de maximum a kutyák és farkasok ugatják meg. Nincsen nála magányosabb lény, mert bizony ő is él. Idehívom, mert ebben a pillanatban, talán én is olyan magányos lennék, mint ő, ha nem lenne itt a macskám szelleme. Már közelít is, egyre nagyobb a rikító sápadtsága. A foltok is nőnek a fején, hatalmas anyajegyek, vagy ütések nyomai. Hirtelen eltűnik, bekanyarodott a ház melletti utcán. Kopogtatnak. Kissé összerezzenek, csak nem ő az? Lassan felállok, a macskám már elbújt félelmében, odasétálok az ajtóhoz. Nem merem kinyitni. De muszáj, izzadó tenyeremmel megfogom a kilincset, ezért kissé le is lecsúszik róla. Lenyomom, és kitárom résnyire, de azonnal megvakulok.
Erős a fény, oly erős, hogy már semmit sem látok, csak lelkiszemeim előtt lebeg még a hold. Bejött a lakásomba, de nem túl barátságos, elfoglalta az ágyamat. A naplómhoz nyúl, ezt azért mégsem tűrhetem. Kirohanok a konyhába, és felkapom a legnagyobb kést. Megállok egy pillanatra előtte, habozok még egy kicsit… Kopognak az esőcseppek, a macskám keservesen nyivákol. Éjfél van. Egy határozott mozdulattal beleszúrom a kést. Tűzpiros vére kezd szétterjedni hatalmas fején. Lassan belepi azt, s már nem is olyan sápadt. Hirtelen újra látok, s látom a barátnőmet. Halott. Ez nem lehet, inkább nem látok többé. Örökké vak leszek, és tudom, hogy megöltem a holdat. Tudom… De hát ő jött be hozzám, biztosan ő volt az… Mi? Még mindig éjfél van? Akkor nem is történt semmi? De, a hold halott, vagy a barátnőm…? Nem, a hold.
Rohanok az esőben. Lerohantam a lépcsőn, és a macskám is velem lebegett. Már a parkban vagyok, tele van bolyongó lelkekkel. Ijesztő kicsit, de most már én is egy vagyok közülük. Rendőrök rohannak fel a lakásomba, keresik a hold gyilkosát. Én voltam! De már nem is bánom, csak azt, hogy a barátnőmhöz hasonlított. Még mindig éjfél van, hát ilyenkor is dolgoznak? Na ne… Mi ez? Jönnek felém, dehát sötét van még, nem vehetnek észre. Ááááá… Valami hideg fém kattant a csuklómra, hagyjanak békén…. Visznek magukkal, de úgyis kiengednek. Én nem öltem meg semmilyen lányt!
Mofi
Lélekemelő fórum
Éjfél van, fekszem az ágyban. A csönd már szinte megfojt engem. Már látom magam körül a némaságot, riasztó homályos fehér alak, komótosan rátelepszik a bútoraimra, mint egy gigantikus felhő, mely éppen maga alá gyűri az egész eget.
Tetszett a cikk?



