Bohóc boldogság. Hány bajusz, szakáll! Habos a föld. Ó, te nyárvégi nyár! Térdelő erdők sötétje alatt hová úsztatod gyöngy holdjaidat? Ha minden múlt, a csend is fekete. Emlékké lesz rézszín tücsökzene. Levél levélbe olvad, ágba ág. Várnak, bevárnak csillag-éjszakák.

Gyöngyholdú nyár /Szentendre/

Gyöngyholdú nyár. Kékhomlokú vadon.
Itt fűben, fában orvosság vagyon?
Bogárnyi szél. Cintányér nap felett
a Csizmáskandúr múltba lépeget.

Bohóc boldogság. Hány bajusz, szakáll!
Habos a föld. Ó, te nyárvégi nyár!
Térdelő erdők sötétje alatt
hová úsztatod gyöngy holdjaidat?

Ha minden múlt, a csend is fekete.
Emlékké lesz rézszín tücsökzene.
Levél levélbe olvad, ágba ág.
Várnak, bevárnak csillag-éjszakák.

Vak lámpa ül le, fénytelen remény.
Csöpp egér táncol ujjaim hegyén.
A bajsza hős. Az orra, hej, de fenn!
Piros kabátját hozzáképzelem.

Lelkes Miklós

Kárpátalja csillaga

Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra
utazz el: szépség-dús, s titkok hazája.
Más itt a hold, mint másutt, énekében
bánat is bájos, gyöngyruhás reményben,
s hajnalokban piros lovak sörénye
lángol színt a még bóbiskoló égre,
s búcsúzó csillag csók-pillanata
döbbent szívet: a Világ Csillaga!

Ilyen tájat eddig sehol sem láttam.
Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban,
ezüst zengést adnak a hegysötétnek,
fenyőkben mélység és magasság: lélek.
Különös föld! Akárcsak Csillagában,
nyugalmában is elszállni kész szárny van.
Arany tücskök szórnak szikrát a réten:
Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben!
Az esték illatban, sziromkehelyben,
s az ember helyett eltűnődő csendben
máris égen a világ-jel maga:
Kárpátalja fenséges Csillaga.

Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban:
határtalanban viráglobogás van,
fű, fa, bokor, újult kristályú ének
mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, -
kis ékszerekből összeáll az Ékszer,
s messzeséget koronáz Messzeséggel.

S ősze oly szép, míg pirosat keverget,
s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek!
Majd sárga füttyent, jön függönyös eső,
s köd, a csúcsok közt furán eltekergő,
szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla,
s a Felejtés emlékezik a Nyárra.

Milyen tele? Az Elmúlás - fehéren,
szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben.
Alszik a medve brummos barna lénye,
s nyelvén málnaszem álomédessége.
Azé ily álom, kit csak érzet éltet,
csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet.
Az ész hiú, de a szív olykor kérdi:
nem jobb csupán csak érzetekben élni?

Ám azt is láttam: hányan meg sem értik
se történetük elejét, se végit,
az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak
gőgös ukránnak, butított magyarnak.

Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket,
Láthatatlan Varázslat! És szerelmed
mutassa fel szíveknek a Csodát:

Megértés, Béke közös Csillagát!

Lelkes Miklós

Erdei csend

Át a fenyősötéten
madár szállt, fényt hozott.
A szívnek csend kiáltott.
Kiáltott, hallgatott.

Mentem a kékben, zöldben.
Ölelt álom-hazám.
Manóárnyak szaladtak
az erdő színpadán.

Fenyősor felsötétlett.
Ringott a fák alatt
gyanta- és gombaillat,
aranyláng-pillanat.

A csendnek szív kiáltott,
s a szívnek csend, fehér:
csendből jöttünk, s a csendbe
volt-létünk visszatér.

Felragyogott a forrás,
s egy könnycsepp szívemen.
Manók árnyán át nézett
kerek, kíváncsi szem.

A könnycsepp csillagot szórt,
s vélte titkon: talán
üzen álom-hazámnak
könnycseppes volt-hazám,

de csak fenyő sötétlett,
csend fénylett, hallgatott,
s nemlét ringatott létet,
arany pillanatot.

Lelkes Miklós

Erdei út

Harkályhang perdül, gyorsul, bereked.
Elsurrannak sötét faemberek.

Erdei kútban gyíkkirály ragyog:
zöld tűz ölel kigyúlt pillanatot.

Lent barna szemek és fent égfehér.
Ösvény-életünk kék semmibe ér,

s kiálthatunk kút-alagúton át:
visszhangtalan a visszhangos világ.

Újra a harkály. Rekedt hangjele
perdül s az erdő megperdül vele,

s vele örvénylik ösvény-életünk:
szűkült szemekből semmibe megyünk.

Várjatok, én is semmibe megyek,
elsurranó sötét faemberek!

Az én ruhám is kifosztott idő.
Az én kezem is fáradt, remegő.

Harkályhang perdül, gyorsul, bereked.
Várjatok meg, sötét faemberek!

Pergő harkályhang, égfehér s a kék
körülfogja az elkésett mesét.

Mesét, mely bennem eddig hallgatott:
őrzött egy láthatatlan csillagot.

S habár ruhám most kifosztott idő:
ez a csillag szívemben egyre nő.

Lelkes Miklós
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.