Lelkes Miklós: ÁLOMVÉGI TENGER
Azt érdekes volna tudni, hogy békén
jön-e a tenger álmainknak végén,
vagy megdöbbenünk: ott sem érnek véget
nekilendült hullám-fenyegetések?
Lesz ott valami mitől titkon félünk,
vagy víz hódol, hoz csillagsort elébünk,
csillagsort, melynek énekel a fénye,
s elkísér új, kinyíló messzeségbe?
Én nem hiszek Kharónban és Folyóban,
révész-ladikban, elsötétlő szóban,
isten-játékban, amit embereknek
érdektükör-hazugsága teremtett,
én csak vágyom életre vagy halálra,
melynek Szépségtől csillagos az álma,
Tengerre, melynek végtelen szerelme
ítélőn néz minden embertelenre.
Ki erre vágyik: itt meghalt, merészen,
halál nélkül. Megy az útvesztett szélben,
csodálkozik bohóc-mindennapokban:
hát az értelem és szeretet hol van?
Ó, Képzelet! S Te, Álomvégi Tenger!
Ha nem vagy is, csillagdús szerelemmel
Téged köszöntlek, az a való nékem
mi szépséget fürdet mosolygó fényben.
Te nem isten vagy, ember földi foglya,
akihez álszent imáit motyogja,
de Isten vagy, s ítélsz, a szívben, itt benn:
rosszat gyűlölő, jót szerető Isten.
Lelkes Miklós: A TÁRGYAK ÁLMA
Tárgyakból, mindből, sorsa sír, magányos,
meg nem értett, óriás törpeség,
bár lehet: sohsem hallod meg e sírást,
a pusztulás jajongó énekét.
Később meg lassan elalszik az ének,
s míg árnyak gyűlnek volt-fények felett,
rádöbbenhetsz: a holtnak hitt varázslat
tárgyaidban nem más, mint életed.
Tárgyak álmáról szólnék, ámde minden,
amit kimondok, máris átkozott:
minden tárgy holtként élő álomemlék, -
s úgy fáj ez a sok álmodó halott!
A nemlétet létként látni a tárgyak
álmában, együtt: fenség és magány, -
de ne kövess! Ne értsd az Érthetetlent!
Ne sírj létsír elégő csillagán!
Az jó csupán, ha átölel nemértés:
holdkavics csókol, folyóvíz szalad.
Ó, meg ne értsd a tárgyakban az álmot:
minden szilánkja sebző pillanat!
Lelkes Miklós: AZ ERDŐ LEGMÉLYE
A világ, amit tagadón - tudunk:
nagymindjárt múltba hajló hajnalunk,
számlapokon mutatók árnya és
egyre csonkább, csalódottabb Egész,
majd hangya-létet éget Délidő,
fényhidakon izzik szitakötő,
fémzümmögés, nyílnak álomszemek,
s kék réseken lepkeláng átnevet.
Az erdőben a kezdődő sötét
ahogy mélyül, szűnik a külön ég,
s a föld-éggel egyesül, fekete
szépségében félelmetes mese.
Elmosódnak lapuló levelek,
s a sóhajtás is egyre nehezebb.
Elvirágzott csillagunk, csillagom,
s bokor volt-utat tapogat, vakon.
Az erdő legmélye legigazabb:
a kőben már csak kényszer-pillanat,
fatörzs meghorzsol, vér szivárog át
ruhádon, színét rejti némaság.
Én már az erdő legmélyén vagyok.
Föld-égen elvirágzott csillagok.
A kőben kényszer, hogy gáncsolni kell.
Kérdés nincs, de a hallgatás felel.
Az erdő legmélye legigazabb,
s legszomorúbban kedves: önmagad.
Hullnak az elvirágzott csillagok.
Álomszemben álomhold fáj, ragyog,
s érted, mit búsan érteni lehet:
csillagszirom fekete pernye lett.
Még itt vannak, s már eltűntek a fák.
Voltál-e, erdő, voltál-e, világ?
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
A nemlétet létként látni a tárgyak álmában, együtt: fenség és magány, - de ne kövess! Ne értsd az Érthetetlent! Ne sírj létsír elégő csillagán! Az jó csupán, ha átölel nemértés: holdkavics csókol, folyóvíz szalad. Ó, meg ne értsd a tárgyakban az álmot: minden szilánkja sebző pillanat!
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



