Az utcákon sétálva minden egészen különlegesnek tűnik: a házak, a széles autóutak, a rohanó emberek. Pedig nem az. De minden egyes utam során tudom azt, hogy idegenszemmel, kívülállóként olyan apró, egészen lényegtelen dolgokat veszek észre, amit azok, akik naponta ezeken az utakon mennek munkába vagy éppen haza, soha de soha nem vesznek észre. Turistának lenni egyben más tudatállapotot is jelent, olyat amikor az ember különösen fogékony minden apró rezdülésre. Házak, széles autóutak, rohanó emberek.
Én nem sietek. Megállok a Pecsarszkaja Lavra nagykapuja előtt és egy ideig az oldalfalat díszítő grandiózus festményt bámulom, azonban hiányzik a galériák nyugalma, itt a többiek nem ezt teszik, így a művészetek felett érzett csodálatom egyre inkább elhalványodik és helyét valami sokkalta intenzívebb döbbenet uralja. Hátamat az oldalfal felé fordítva, szótlanul bámulok magam elé, bármennyire szeretnék egybeolvadni a tömeggel, nem tudok. Ha valaki, csak egy kis időre is kizökkenne szertartásos imádságából és háromszor a földet csókoló mozdulatsorának monotóniájából, rögtön észrevenné, hogy tekintetemben a döbbenet mellé egyre inkább beférkőzik a megmagyarázhatatlanul rám törő riadalom. Ideje belépni.
A nagykapu mögötti zárt világ aranyozott hagymakupolás templomokat rejt, kis utcákat, múzeumokat, rózsafüzéreket, ikonokat és fejfedő kendőket árusító bódékat, ahol a turisták illetlen mozdulatokkal tapogatják a selymes anyagokat, rosszalló tekintetek tüzében. Utána fordulok egy pópának, figyelem, ahogyan hosszú fekete ruháját oldalra lebbenti a szél, átfogom vékonyka kabátomat a testem előtt, karjaimmal szorítva a hűvös ellen, mégis védtelen vagyok. Leülök egy padra, érzem hűvös vasanyagát, egy cseppet sem kényelmes de maradok, arcomat a Nap felé fordítom és bizsergető érzéssel jár át, ahogyan erőtlen de mégis simogató sugarai megérintenek.
Egyre többen gyűlnek körénk, egyszer csak elindulunk, csatlakozva egy idegenvezető által irányított csoporthoz. A fölénk magasodó fehér templom tövében kiválasztok egy fejkendőt, almazöld színűt, halványbarna levelekkel, arra gondolok, talán majd otthon is hordhatom őszidőtájt. Megpróbálok valamelyest homogenizálódni a tömeggel, ügyetlenül a fejemre tekerem, hátul a hajam alatt megcsomózom de még így is elég laza.
Sorba állunk egy kisméretű ajtó előtt, valaki a kezembe nyom egy vékonyka, méhviaszszínű gyertyát, figyelem a többieket és úgy teszek ahogyan ők, tenyeremet felfelé fordítva, két ujjam között próbálom tartani, miközben oldalra billentve a láng fölé tartom a kanócot. Belenézek a lángba de nincs időm megállni, lábaimat akaratlanul teszem előre, érzem hogy a mögöttem lévők türelmetlenül haladnának útjukon. Szoros libasorban lépkedünk, egy keskeny lépcsősor kivilágítatlan földalatti járatba vezet. Valami szent helyre megyünk, miközben azon imádkozom, hogy ne csöppenjen tenyeremre a forró viasz, miközben próbálok egyre közelebb férkőzni az előttem állóhoz, mert rettegéssel tölt el, hogy a fejkendőm alól kiomló hajamat leperzseli a mögöttem álló zarándok lendülete.
Nem szeretem a szűk helyeket.
Nem szeretem a tömeget.
Nem szeretem a csoportos áhítat eme feltartóztathatatlanul tehetetlenségbe taszító erejét.
Most mégis kénytelen vagyok egy sikátornyi szélességű, kígyózó alagútban, az egyre csak fodrozódó tömeg közepén lépdelni, mert innen már nincs visszaút.
Testem tágas terekért, szellemem fényességért, a lelkem szabadságért esedezik mindhiába, tudom, hogy rab vagyok.
A gyertyafénynyi derengésben, a körülölelő fojtogató légkörben már alig kapok levegőt, szemem a kijárat táblát kutatja, egyetlen reményemet a rémálombeli ébredésből de minden egyes lépéssel meghal belőle egy darabka, mert nincs ilyen felirat, egyben minden egyes lépés után újraéled, mert az útnak egyszer vége lesz, és az a fény felé kell vigyen. Minden zsákutcás bemélyedésben és a járatokat övező falfülkékben, szinte lépésenként egy-egy üvegkoporsó, 120 szentté avatott test méregzöld bársonylepelbe burkolva. Némelyiknek keze a mellkasán nyugszik, csontokra feszített, összezsugorodott bőrszövet, megkövült halálpillanat, arcokon, gyermekarcokon. Vonszolom magamat, már alig kapok levegőt, úgy érzem minden egyes lélegzetvétel a tüdőmet mérgezi, az előttem állók csókokkal borítják a koporsókat, hátranézni nem merek, lehet, hogy szellemek kergetnek.
-Menjünk már ki innen! Én nem akarok hullák között sétálgatni!
-Ezek szentek - győzköd a férjem, bár érzem a hangján a bizonytalanságot.
-A francokat szentek, rosszul vagyok, ezek hullák!
Elfog a pánik! Rettenetes erővel csap le rám a félelem, a kín, a tehetetlenség.
Oldalra nézek és meglátom azt a fura öregasszonyt, akit már a bejárat előtt is láttam, szemeim akaratlanul, tudatom parancsának ellenállva újra és újra figyelték, ez nem lehet emberi lény. Arca boszorkányosra ráncosodva, de ezek nem az idő bölcsességet osztó barázdái, nem sorsunk szövevényes útjainak térképe, zsigeri borzongással tölt el a látvány, ahogyan viseletes szoknyája alól kivillan vékonyka pálcikalába. Kezeiben alig egy-két hetes csecsemőt tart, miközben önmagát is alig vonszolja, és mégis minden pillanatban azt érzem, hogy egy démoni kacaj közben átváltozik és elszalad, vagy felemelkedik és körbeszorít, egészen addig, amíg meg nem fojt. Honnan szedte ezt a gyermeket? Ki merte rábízni? Ki merte?
-Gyere arrébb!- robban a fejemben férjem parancsa - nem tetszik nekem ez az öregasszony!
Egyre riadtabban pásztázom a hullarejtő folyosók földbe vájt falait kijárat tábla után kutatva, mindhiába. Az egyik járat végén, egy körülbelül négy négyzetméteres, félhomályos üregre lelek, óvatosan belépek, egy pillanatnyi időre megkönnyebbülök, hirtelen egészen nagynak tűnik a tér. Két férfi és egy fiatal nő imádkozik odabent, a falakon ikonok lógnak, aranyszín serlegek, füstölők. Lélegzetvételnyi időre megállok, pedig kedvem lenne elrohanni de nincs hová, most az is elég, hogy nincsenek körülöttem szent-hullák. Erőtlenül állok lábaimon, ellopok egy pillanatot a fiatalabb férfi imádságaiból, szemem sarkából figyelem, ahogyan egyre csak a földet csókolja, felemelkedik, majd újra lehajol, fel és le egészen addig amíg az ájulás környékez, lábaim tudattalanul visznek az üreg bejáratához, újra a végnélküli folyosókon remegek. A turisták elől elzárt területeken, a beljebb lévő járatokban ma is élnek szerzetesek, ők akár 3-5 évig is meditálnak és imádkoznak, időnként visz nekik valaki kenyeret és vizet.
Tér, szél, fény, mormolom egyre csak és imám meghallgatásra talál, a kijárat tábla, mint egy isteni útmutatás tündököl a gyér fényben, arra indulok. Utam üvegkoporsók mellett visz, az egyik mellett, széken ülő alakot pillantok meg, aki felsőtestével az egyik koporsóra hajol, rázza a zokogás. Lelkem köré nemakaromlátni-bástyát vonok de hiába, itt nem lehet nem észrevenni a meggyötört arcokat. Fájdalmas nyüszítése éles késként forog bennem, mi történt? Talán meghalt a gyermeke, ez lehet a világ egyetlen elviselhetetlen, érthetetlen és túlélhetetlen gyötrelme.
Követem a kijáratot jelző táblákat, érzem egyre közelebb a fény. Az egyik járat végének oldalában eldobott, féligégett gyertyakupac, örömmel szabadulok meg a magamétól, gondolkodás nélkül bedobom pokoljárásom egyetlen tanúját. Viasz és füstölgőszagú, kissé dohos shop állja távozniakarásomat - hát ide vezetett az út? - roskadásig zsúfolt polcok, ikonok, térképek, fejfedők. A pult mögött hosszú szakállú pópa áll földig érő fekete ruhában, kifejezéstelen arca ránéz az előtte sorban állók egyikére, leplezetlenül bámulom. Közelebb húzódom és megdöbbenve, felháborodva figyelem mi történik. A sorban állók neveket írnak papírfecnikre, azt átnyújtják a szent atyának, aki megszámolja a felsorolást és személyenként 30 kopejkáért, ígéri imádkozik majd bűneikért. Személyenként 30 kopejkáért... Tudatlanságom az egeket veri, azt hittem a bűnbocsájtó cédulák kora már rég lejárt, de nem, a mellettem álló a pópa tenyerébe számolja a pénzt, aki a papírfecnit egy méretes dobozba hajítja.
Jönnek a többiek is, a pópa megszámol, kiszámol, tenyeret nyújt, hajít. Kitántorgok az üzletből, úgy érzem, szembeköpték a Jóistent. Lecibálom magamról a fejfedőt, fejemet előre billentve összeborzolom hosszú hajamat, kibújok vékonyka kabátomból és a derekam köré csavarom. Kezeimet az ég felé emelem, arcomat az erőtlen Nap felé fordítom és minden sejtemben érzem, ahogyan átjár a melege, belülről bizserget a fény, az égre kacsintok. Megérkeztem.
Rideg Krisztina
Lélekemelő fórum
Az utcákon sétálva minden egészen különlegesnek tűnik: a házak, a széles autóutak, a rohanó emberek. Pedig nem az. De minden egyes utam során tudom azt, hogy idegenszemmel, kívülállóként olyan apró, egészen lényegtelen dolgokat veszek észre,
Tetszett a cikk?



