Összedobálok pár cuccot a strandtáskámba, sietős léptekkel indulok a lobbyba, hamarosan jön értünk a taxi, mert kis csapatunk a sziget északkeleti felébe indul tengeralattjárózni. Mire vállalkozom? - fut át az agyamon, de egyelőre megnyugtat a tudat, hogy még meggondolhatom magamat, itt semmi nem kötelező csupán szabadon választott programjaink vannak!
- Gyere már, nem lesz semmi baj – kérlelnek a többiek – miközben magamban ugyanezért imádkozom.
Csak ők kinevetnek, én viszont halálosan aggódom. Három évvel ezelőtt már volt alkalmam Grand Canarián tengeralattjáróba préselődni, akkor ugyan megúsztam a kalandot, azt azért be kell vallanom, abban a másodpercben megbántam, hogy vállalkoztam rá, amikor fejünk felett bezárták a szűkre szabott, kör alakú nyílást.
A tenger meg én úgy vagyunk, mint a rossz szerelmesek. Imádom, kívánom, hogy homokos partján üldögélve bámuljam folytonos lüktetését, hallgassam morajlását, másrészt gyűlölöm. Rettegek a mélységtől, még akkor is, ha azt mondják csodákat rejt, félelemmel töltenek el a többméteres hullámok, mert tehetetlennek érzem magam az erejükkel szemben így aztán soha nem merészkedem el a parttól annyira, hogy a lábam ne érje a talajt, ellenkező esetben bizonytalan úszástudásom határtalan pánikba csap át.
Lassan megérkezünk, a mögöttünk hagyott kilométerek egyre közelebb löknek a kétségekkel várt pillanat felé.
Miután átvettük jegyeinket, átvágunk a keskeny autóúton és egy középszerű szálloda kertjén keresztül a hajóállomás felé lépkedünk. Beszállunk a vízen járó motorosba, magunk mögött hagyva a mauritiusi partokat, a tengeralattjáró felé indulunk.
- Gyere már, mássz be! – elsőként állok a kör alakú nyílás szájánál, lábamat bizonytalanul a létra legfelső fokára teszem, a mellettem lévő fotós arra kér, hogy mosolyogjak, mintha az olyan könnyű lenne! Fejemben ide-oda cikáznak a rémlátomások, most még meggondolhatom magam, még van visszaút…
Belenézek a fényképezőgépbe - na ez a mosoly nem lesz túl őszinte az arcomon - lábam öntudatlanul lejjebb teszem, már jönnek a többiek utánam. Az első sorban foglalok helyet, közvetlenül a kapitány mögött, így legalább előre is kilátok. Hamarosan mindenki leül, Philip a kapitány kellemes baritonján ismerteti a programot. Egészen biztos szeretnék lenni abban, hogy ez életem második és egyben legutolsó merülése. Hátam mögött a többiek zajonganak, izgatott csevegésük foszlányokként hatol el tudatomig. Szerintük ez olyan jó! Már tíz métert merültünk.
- Philip! –szólítom riadtan a kapitányt – Valami baj van, beázik a gép. Vízcseppek hullanak a combomra!
- Az nem baj, nem ázik be, páralecsapódás!- mondja nyugodtan és közben látom, hogy féloldalas mosoly ül az arcán.
Már húsz méter negatívban, körülöttünk halak cikáznak, amott jól megtermett polip tapad egy kőre. Még vacsorára sem kéne, nem még hogy itt bámuljam! Inkább a pólómat figyelem, ahogyan átváltozik a színe, a kezeimet babrálom, ami a fényviszonyok miatt szinte lilás, te jó ég mit tettem?
- Philip! Történt már valaha valami baj, merülés közben? – ezt mindenféleképpen tudnom kell.
- Igen… – feleli huncut mosollyal pillantva hátra – egyszer túl sokat beszéltem.
Vicces, jaj de vicces ez a kapitány, nézem a tarkóját miközben egymásba kapaszkodó tenyereim, szétcsúsznak az izzadságtól. Közben merülünk, merülünk, merülünk, már alig kapok levegőt, mellettünk valami hajóroncs de nem érdekel. Kattognak a fényképezőgépek, mindenki csupa mámor. Semmit sem szeretnék jobban ebben a pillanatban, mint kijutni a fényre, érezni a szelet, látni a fákat.
Ez a vízi-világ nem úgy hat rám, mint kellene, remélem Isten nem büntet azzal, hogy következő életemben sellőlány leszek. Már megbűnhődtem előre, ugyanis mire a körablakok előtt a nemtudomhányadikféle hal úszott odébb Vadim gépe elől, udvariasan megkért, hogy cseréljünk helyet.
- Hát persze, gyere csak- álltam fel és másztunk keresztül egymáson.
Hiba volt, ugyanis abban a pillanatban, a lazán fejem tetejére plüssgumizott copfom és minden kiálló hajtincsem a plafonra szerelt ventilátor martalékává vált egy kis időre. Egyre elszántabban tekerte, éreztem, ahogyan húzta felfelé a fejemet is!
A többiek arra eszméltek vízalatti elragadtatásukból, hogy a nekem háttal ülő Philipnek kiabálok.
- Segítség! Segítség ez a vacak bekapta a hajamat! Van egy ollód? Vágd le, nem érdekel!
Kitekeredett, megnyújtott nyakkal láttam a férjemet, amint a leghátsó sorban röhög. Istenemre mondom röhögött, és bennem egy világ dőlt össze. Ez a házasság? Miért nem rohan oda hozzám megmenteni? Te jó ég, mindenki csak ül! Megmerevedett a hangulat, sokkos állapotban bámulnak maguk elé. Mintha én is kívülállóként látnék mindent, figyelem az arcokat, a férjem, mint egy jól idomított paparazzi készít rólam pár felvételt. Az egyetlen cselekvőképes lény a kapitány, aki teljes erejéből húzza bedarált tincseimet, míg én a tövét szorítom, és egyre csak azon imádkozom, hogy valami azért még maradjon a fejemen is.
Alaposan megtépázódtam, de mégiscsak megúsztam. Philip kimentett az őrületből, örök hálám! (Persze ez neki is jó sztori lesz, biztosan elmeséli majd egy forró menta tea mellett a haveroknak, hogy az a kis parázós magyar csaj…) Döbbenten ültem a kényelmetlen széken és most végre kitörhetett rajtam a pánik. Vészhelyzetben teljesen nyugodt vagyok, józan és hidegfejű, egészen pontosan, ösztönösen tudom, mit kell tennem. Aztán a vész elmúltával besokkolok, remegek, félek, mi lett volna ha… ?!
A szívem vadul kalapál, a pokolba kívánom az egész merülést, meg a többieket is. Kriszti, Andrej, a férjem, Vadim …kik ezek?
Utólag jött félelmemet elnyomja a mélységes csalódottság, miközben arra gondolok, én egy vadidegenhez is rohantam volna, hogy próbáljak segíteni. Szótlanul bámulok magam elé, egy idő után újra légbuborékok cikáznak körülöttünk, a közeli felszínre kerülés csalhatatlan jeleként. Szinte újjászületek, amikor meglátom a napfényt. Aztán a tengeren állomásozó hajón átvesszük a fényképes oklevelünket, ami tanúsítja: 34 méter mélyre merültünk. (Hogy a többiek milyen mélyre süllyedtek az én szememben, arról nem nyilatkozom, viszont nehezen felejtek.)
A taxiban hazafelé egész úton szótlan és rosszkedvű vagyok. Bámulom a mellettem elsuhanó falvakat, fákat, a hosszan elnyúló cukornádültetvényeket. Újra végiggondolom, újra átélem a mai nap borzalmait, de nem segít. A fejbőröm még mindig lüktet, múló fájdalom csupán. Sokkal jobban kínoz az a bennem megfogalmazódott kérdés, hogy: azok az emberek akik velünk vannak vacsora és tánc közben, vajon velünk vannak-e üres asztalok mellett és a csöndben is?
Rideg Krisztina
Lélekemelő fórum
Összedobálok pár cuccot a strandtáskámba, sietős léptekkel indulok a lobbyba, hamarosan jön értünk a taxi, mert kis csapatunk a sziget északkeleti felébe indul tengeralattjárózni. Mire vállalkozom?
Tetszett a cikk?



