… mi pedig elballagtunk, és én kint voltam anyák napján a temetőben.... Látszólag a fenti mondatrészeknek semmi értelmük nincs. Főleg nem így, egymás mellé téve ezeket. De a fejemben mára mégis összeállt a kép. Ahogy ez már lenni szokott. Na nézzük csak így visszafelé kronológiai sorrendben a történéseket!

… mi pedig elballagtunk, és én kint voltam anyák napján a temetőben....

Látszólag a fenti mondatrészeknek semmi értelmük nincs. Főleg nem így, egymás mellé téve ezeket. De a fejemben mára mégis összeállt a kép. Ahogy ez már lenni szokott. Na nézzük csak így visszafelé kronológiai sorrendben a történéseket!

Anyák napja reggelén úgy éreztem, hogy most jött el az ideje annak, hogy végre kimenjek a város egyik szélén levő temetőbe a nagymamám sírjához.

Hónapok óta szerettem volna, de vagy időm, vagy erőm nem volt hozzá. Most végre eljött egy olyan nap, amikor nem volt semmi más dolgom, mint hogy éljek. És ezt a napot úgy terveztem meg, hogy meglátogatom a nagymamámat és az édesanyámat is, akik már mind a ketten a temetőben vannak, vagy másutt.

- Minek járnak az emberek temetőbe? – kérdezte a kisebbik lányom, meglehetősen felemelt hanggal és provokatív értetlenséggel.

- Hát azért, amiért templomba is, hogy azt, ami vagy aki már láthatatlan, mégis tudják valami helyhez is kötni. Az ember már csak ilyen; szereti, ha helye és ideje is van annak, aminek részesévé válik. Nekem például megnyugvást ad, ha több kilométernyi bóklászás után végre rátalálok a kedves sírokra, és ott egy kicsit megpihenhetek én is. Különösen napsugaras szép időben szeretek temetőbe menni. Nem búslakodni megyek már oda, hanem beszélgetni azokkal, akik a legközelebb álltak hozzám egykoron.

Ezt mondtam volna, ha meghallgatott volna a lányom, de – ahogy ez már lenni szokott - , közbekiabált valamit, amitől nem tudtam befejezni nyugodtan a gondolatmenetemet.
De a temetőkben pontosan ezt éreztem.

Nagymamámnál végig éltem a kisgyermekkoromat; a közös piacra járásokat, az együttes ebédfőzéseket, a menekülést apám agressziója és veszekedései elől, a nagyasszonyi és emberi tartást, az emberi-női mindent-tudást.

Megsimogattam a sírt mindenütt beborító borostyánt, mielőtt elindultam édesanyámhoz a város másik végében lévő másik híres temetőbe.

Borúsan indult a reggel, ezért egy kis melegítő napsugárért imádkoztam, és mire édesanyámhoz értem, meg is kaptam. Így aztán leültem a sírkőjére, és úgy éreztem, mintha valóban itt lakna ő maga, ahogy régen. Elővettem a kisollómat és a körömreszelőmet, és manikűrözgettem a kezeimet, miközben végig éltem, ahogy anyuval találkozom, teszem a mindennapi dolgaimat, és úgy vagyunk együtt, olyan természetesen, ahogy a napfény és a levegő, vagy ahogy a víz a csapban.

Semmi különös, és éppen ettől nagyszerű ez az együttlét. Néha-néha felnéztem, és láttam édesapám nevét is a sírköre vésve. Jól van, na, megbocsátok neked is, mondtam magamban, miközben anyutól meg ezer és millió bocsánatot kértem mindazért a fájdalomért, amit neki én okoztam.

Fél órán belül rátaláltam első szerelmem sírjára is. Ahogy ott álltam a felirat előtt, egyszer csak jobbra néztem, és a nap pontosan arra a köröndre fókuszálta sugarait, ahol évtizedekkel ezelőtt az az autóbusz állt, amivel minket, Laci osztálytársait hozták ki a tizenévesen váratlanul és hirtelen elhunyt osztálytársunk temetésére. Lacit áram ütötte agyon, minket és főleg engem, az első szerelem elvesztése egy életre sújtott le.

Hazafelé elkezdett az eső cseperegni, de mintha mindegy volna…

Belül mégis boldognak és elégedettnek éreztem magam. Hogy miért? Nem tudom. Az érzést figyeltem csak a bensőmben, és az a tökéletes béke volt.

Kicsit félve és szorongva mentem haza. A lánykám érettségire készül, és az utolsó napok hajrájában talán hisztérikusabb lesz, mint szokott. Nem akartam volna feldúlni magamban ezt a nyugalmat, de hát mit is tehettem volna egyebet, mint hogy hazamegyek ahhoz az emberi lényhez-lányhoz, aki minden konfliktusunk ellenére. A legközelebb áll hozzám, s akit annyira szeretek és féltek, hogy az időnként pont az ellenkezőjét eredményezi; bántjuk, marjuk egymást, pedig azt hiszem, hogy egyikünk sem akarja…

De most még boldog és elégedett voltam. Már kissé távolinak is tűnt az előző esti ballagás, amikor a lányom gimnáziumában voltunk. Hangulatos volt, ahogy sötétben ballagtak, az alsóbb osztályok gyertyafényei mellett , fáklyákkal és magnókkal. A régi szép ballagó dalokat nemigen énekelték, és újabbak sem születtek azóta. Kissé szánalmas és silány volt az, ahogyan csak vonultak és nyomultak a folyosókon a szülőkkel, nagyszülőkkel, rokonokkal és ismerősökkel zsúfolt folyosók hosszú során át. De hát modern világ, az italunk P. C…
Azon az estén nem voltam elégedett, sem boldog, inkább üres és fáradt. Túl vagyunk ezen is, jöhet az érettségi, csak ennyi volt bennem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem a szívszaggatóan siralmas emberi igénytelenséget és tudatlanságot, aminek a szele valahogy megcsapott ezen a billegésnek is alig mondható ballagáson. Igaz, minden jó, ha jó a vége; a beszédek és az utolsó összekapaszkodó nagy körös éneklés, miközben lufik röpültek az égbe – annyi, ahányan ők voltak –, megdobogtatta a szívemet.

Hát elballagtunk, és én megjártam a hadak és a temetők útját is.
Sok mindennek a végére értünk, és még több – ki tudja, mennyi – minden kezdődik el mostantól. Mindenesetre a ma reggeli lapok hírül adták, hogy Dénes Gizi újra boldog. Nem vettem meg az újságot, ezért nem is tudom, hogy mitől boldog, de van egy sejtésem…
Szerintem ismét rátalált a szerelem. Bocsássa meg az ég és a világ nekem, ha mégsem erről lenne szó.

Mindenesetre most sokat fogok imádkozni és fohászkodni. S hogy miért? Mert az szeretném, ha a lányaim nem csak akkor és attól lennének boldogok, ha van egy férfi az életükben, hanem akkor is, amikor nincs. Hiszen a boldogság nem egy érzés csupán, hanem egy hozzáállás az élethez. Tőlünk függ csak, mert bennünk van; akár van valakink, akár nincs.

Én akkor is boldog voltam, amikor a múltamat éltem át újra a temetőben, és akkor is, amikor végre megpihenhettem a kurta-furcsa ballagás után, és akkor is, amikor a lányom hazajött az első írásbeli érettségis napjáról, és akkor is, amikor ma kisütött a nap, és akkor is, amikor tegnap bebújhattam az ágyamba, mert nagyon hideg este volt.

Tudom, hogy sokszor fájt már nekem is az élet, de ezzel együtt azt hiszem, hogy boldog embernek mondhatom magamat. Ennek pedig az az oka, hogy örülök, ha teljesülnek a kívánságaim, de akkor is, ha nem.
Mert tudom, hogy mindennek, ami az életben velünk történik oka és célja is van egyben.

Így aztán mi mást is adhatnék én a lányaimnak emberi érettségi ajándékul, mint azt a gondolatot, amit évekkel ezelőtt egy barátom adott nekem, és ami így szólt:

„Kívánom, hogy teljesüljenek a vágyaid, és azt még inkább, hogy akkor se legyél csalódott, ha mégsem teljesülnek.”

MIRA
Lélekemelő fórum

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.