CSAK EZ A TÁJ...?
Ha ing a nád, s habja felhőhöz ér,
s szabad kékben a határszéli szél,
pirosat zúg félig behúnyt szemem,
s örvénylik álom, idő, végtelen.
Idő szikrát fog, a perc múltba ég.
Bár mindennek keresem istenét,
úgysem találom, s enyém annyi csak
amennyi bánat-hamuban maradt.
Virágmanócska jön és rámnevet:
- Nem érdekelnek már az emberek?
- Az érdekel, ki tőlük fényt vesz el,
az a sötét szellemkéz érdekel!
- mondom, miközben minden kis virág
meg-megforgatja sziromcsillagát,
s minden tükörben csillagtánc pezseg,
s kart karba öltnek tükrös énekek.
Szépség-tájon féléber életem
egyszerre könnycsepp és mézszerelem,
ha illatdúsan száll, siet a rét
tavaszt imádni Hozzád, Messzeség!
Fut ezüstlő ér, felhő nádhoz ér.
Sötét kezektől lélek mit remél?
A tárgyak mélyén rejtett istenek,
megremegő fényt kioltó kezek.
Az idő-vég új fényt lobbant nekem.
Hull, hull a könnycsepp rád, mézszerelem.
Ha semmi sem volt, - mi volt igazán?
Csak ez a rét, szálló álomhazám?
Csak ez az erdő, gondokkal tele,
árnyak ijedt-játékos erdeje,
ahol bagoly huhog, s gurul a hold,
s meséről sem biztos, hogy mese volt?
Csak ez a víz, madár-söpörte szél,
s amit halpikkely-villanás ígér?
Csak csend, amely ég-forrásból fakad,
s ragyogtat este csillagfalvakat?
Csak az a nyár, gyümölcsdal-képzelet?
/Azt is elvitték sötétlő kezek!/
Csak őszi, barnán búsongó vidék,
mit itt-ott enyhít piros, sárga, kék?
Csak az a tél, hol görbítő fagyok
feszítnek jéggé hópillanatot,
amelyben szívmeleg kuckó a vágy,
mely szívesen kínálja önmagát?
Csak száll a rét, illat, álom, ima,
virágmanók szélvitte csillaga...
Rejtett kezek, kés-istenek.Tudom:
szépségekben is ott vár gyilkosom.
Lelkes Miklós
N Y Á R F Á K
Kaskötő Istvánnak
Nyárfákról madárhangok
hulltak: kis fénylapocskák,
csöpp kék-csókolta semmik, -
de álmuk csillogtatták.
A hegyek távol voltak.
Mentem, s nem közeledtek.
Párolgott minden: égbolt,
táj, titok, mosoly, könnycsepp,
bánat, mely szívünk húzza
szakadék felé csendben,
szeretetvágy, mi ott van
nemegyszer gyűlöletben,
út, mely makacsul útnak
hiszi magát, s az ének,
mely vallja, hogy a szívnek
felcsenget új miértet,
majd sóhajt jobbért, szebbért,
s közben susog a nyárfa,
s hullnak kékcsókos semmik
életünk asztalára.
Ó, valót játszó látszat,
te nyárfasori álom,
kis madárhang-lapocska
hullt fényaranya árnyon!
Amit a nyárfa jósol
kelletlen bár, de értem:
a Szépség, miben hittünk
kegyetlen messzeségben,
s amíg a madárhangok
árnyék-életre hullnak,
örök levélmozgásban
álmok csillognak, újak,
jönnek új nyárfák, jósok, -
s Szépség-hit új szívekben,
kegyetlen messzeségből
koldusként kivetetten.
Lelkes Miklós
ERDEI TAVACSKA
Észrevetted, szélén végtelen csöndnek,
azt, hogy mindenben kigyúl az a könnycsepp?
Én észrevettem, s tudtam: nem vagyok már,
csak pillanat van, melyben fájdalom jár
lábbujjhegyen, s létet játszó manócska
szívet szorít, s elenged.Fura móka,
gyönyörsajgás: égtelt tükörben fájjon
élettelt zöldben felismert halálom!
A tavacska - alig pár négyzetméter -
mozgó árnyékot szórt be itt-ott fénnyel,
meg csírákkal. Hályogos lent-szemekből
néhány kis kedves fekete hal jött föl.
Lányunokáim, Szilvi, Fanny, nézték:
van-e itt béka, brekegő merészség
hangja kihívón rászól-e a csendre,
s tovaúszó, pikkelyes szerecsenre?
Élet halállá lett, s halálból élet.
Egy konok kakukk mért ki messzeséget,
s tegnapi álmom, csöpp hiába-vágyam
szunnyadt fehér, elhagyott csigaházban.
Ó, tavacska, te fák övezte szentély,
mind égtörött, amit az ember szemlél!
A Nagy Körforgás tör mindent kerékbe,
míg száll könnycseppek szikráskék meséje.
Fecskék hoztak hulló ívet a tájnak...
Most verset írok. Otthon. Pünkösdvasárnap.
Anyám sehol, csak a pünkösdirózsák,
virágai, kérdik: ez a valóság?
E Nagy Könnycsepp, melyben virágmeséket
dúdol-dalol egy vérvörösszín ének?
Ez a Semmi, amelyről hisszük: Minden, -
de csak a Bánat marad meg szívünkben?
Ó, Égi Tó! Földi tükrök varázsa
olyan csaló! Az ember másra vágyna...
bűvösebb kékre, zöldre, s könnytelenre,
Csillagra, melyben ott a Csend szerelme.
Bennem dúdol-dalol egy vérszín ének.
Kakukk kimér szép, bús virágmeséket:
messzeséget, - jó volna hinni Benne,
s a Csillagban, melyben a Csend szerelme.
Lelkes Miklós
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
Ha ing a nád, s habja felhőhöz ér, s szabad kékben a határszéli szél, pirosat zúg félig behúnyt szemem, s örvénylik álom, idő, végtelen. Idő szikrát fog, a perc múltba ég. Bár mindennek keresem istenét, úgysem találom, s enyém annyi csak amennyi bánat-hamuban maradt.
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



