ÉN MÁR A NYÁRBA...
Én már a nyárba vágyom át, a kéknek
fehér álmába, melyen átragyog
a fecskeszó, s virág színhallgatásán
hajóznak piros fénypillanatok.
Én már a nyárba vágyom át, varázsló
nagy szemekbe, melyekben kékfehér
párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is:
gyönyörű Csend csengőn a szívig ér.
Én már a nyárba vágyom át, az ember
talán mindig vágyott, hogy kék szavak
altassák el, míg lobban, leng a szélben
pirosvitorlás virágpillanat.
Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke,
Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog!
A szín-hajókon minden elhajózik,
Te is, Szépség, megújulón halott.
Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be.
Kék körülfog, fehér álomhoz ér.
...és mondd: álmodik majd a fehér kéket,
vagy kék álmodja tovább, hogy fehér?
Én már a nyárba vágyom át, bújócska-
kertek közé, ahol gyümölcs terem,
és cseng a Csend, bűvöl seholsincs Éden,
s felhő-utakra néző Végtelen.
Én már a nyárba vágyom át. Hiába.
Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó
int már szívemnek, vérnek, végtelennek, -
s Neked, Játék, piros sziromhajó.
Lelkes Miklós
K Ö Z E L G Ő N Y Á R
Már nemsokára nyár lesz, jó meleg,
a cseresznye pirosa integet,
s majd sejtelmes, hallgató lomb alól
kíváncsi kakukk kéklő hangja szól.
Ha nyarat várunk - várjuk önmagunk.
Lélekmélyben álomtűzből vagyunk,
akár a nyár, melynek esti egén
álmot gyújt ki csillagos költemény.
Nyarat várnék, ha volna még nyaram,
de égboltom már bús-csillagtalan,
s erdőre, rétre kérdő csend leül,
s a válasz hallgatásba menekül.
Már nemsokára nyár lesz, jó meleg,
s piros cseresznye másnak integet,
s kék kakukkhang hallgató lomb alól
más szívhez szól csak, ha olykor kiszól.
Nyarat vártam, - s bevártam önmagam?
Égboltom fáradt, bús, csillagtalan,
s a volt-álmok, kihúnyt tüzek helyén
sötét kereszt és könnyes költemény.
Lelkes Miklós
ÁLOMVÁGYÓ NYARAK
Érett szedren kis cukorcsillagok
édesgették magukhoz a napot,
s darázs szimatolt, e fenegyerek.
Zöld lombokat lankasztott a meleg.
Fentről bámult folyton kíváncsi kék,
s előcsipogtak felhő-hócsibék.
Szóval: nyár volt. Színjáték, végtelen.
Álmos nyugalom, álmos félelem, -
s álom sehol.Csupán a vágy maradt
az Álmomra, álomvágyó nyarak!
Egy darabig.Majd vágy, mely kincsre vágy,
elvesztette a kincset: önmagát.
Félig a lustaság beszélte le:
- Álomkincs? Tél-túl fárasztó mese!
Félig a bölcsesség gondolta úgy:
hiába kört jár végül minden út.
Lehet: így van.Mégis, olykor miért
fáj a Nincs, ha hiánya szívhez ért,
s végtelen mögé rejtett végtelen
álmot kér virágalkony-éneken?
Érett szedren kis cukorcsillagok
búcsúztatták az elcsengő napot.
A darázs szállt, eltűnt, akár a fény
életestém tücsökhang-szőnyegén.
Eltűnt, igen.Élő fény nem maradt,
csupán halott, mit őriz hold-lakat.
Fény, mely bezárt. És álmatlan, velem:
rabságba zárt szabadság, végtelen.
Lelkes Miklós
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
Érett szedren kis cukorcsillagok búcsúztatták az elcsengő napot. A darázs szállt, eltűnt, akár a fény életestém tücsökhang-szőnyegén. Eltűnt, igen.Élő fény nem maradt, csupán halott, mit őriz hold-lakat. Fény, mely bezárt. És álmatlan, velem: rabságba zárt szabadság, végtelen.
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



