Érett szedren kis cukorcsillagok búcsúztatták az elcsengő napot. A darázs szállt, eltűnt, akár a fény életestém tücsökhang-szőnyegén. Eltűnt, igen.Élő fény nem maradt, csupán halott, mit őriz hold-lakat. Fény, mely bezárt. És álmatlan, velem: rabságba zárt szabadság, végtelen.

ÉN MÁR A NYÁRBA...

Én már a nyárba vágyom át, a kéknek
fehér álmába, melyen átragyog
a fecskeszó, s virág színhallgatásán
hajóznak piros fénypillanatok.

Én már a nyárba vágyom át, varázsló
nagy szemekbe, melyekben kékfehér
párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is:
gyönyörű Csend csengőn a szívig ér.

Én már a nyárba vágyom át, az ember
talán mindig vágyott, hogy kék szavak
altassák el, míg lobban, leng a szélben
pirosvitorlás virágpillanat.

Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke,
Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog!
A szín-hajókon minden elhajózik,
Te is, Szépség, megújulón halott.

Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be.
Kék körülfog, fehér álomhoz ér.
...és mondd: álmodik majd a fehér kéket,
vagy kék álmodja tovább, hogy fehér?

Én már a nyárba vágyom át, bújócska-
kertek közé, ahol gyümölcs terem,
és cseng a Csend, bűvöl seholsincs Éden,
s felhő-utakra néző Végtelen.

Én már a nyárba vágyom át. Hiába.
Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó
int már szívemnek, vérnek, végtelennek, -
s Neked, Játék, piros sziromhajó.

Lelkes Miklós

K Ö Z E L G Ő N Y Á R

Már nemsokára nyár lesz, jó meleg,
a cseresznye pirosa integet,
s majd sejtelmes, hallgató lomb alól
kíváncsi kakukk kéklő hangja szól.

Ha nyarat várunk - várjuk önmagunk.
Lélekmélyben álomtűzből vagyunk,
akár a nyár, melynek esti egén
álmot gyújt ki csillagos költemény.

Nyarat várnék, ha volna még nyaram,
de égboltom már bús-csillagtalan,
s erdőre, rétre kérdő csend leül,
s a válasz hallgatásba menekül.

Már nemsokára nyár lesz, jó meleg,
s piros cseresznye másnak integet,
s kék kakukkhang hallgató lomb alól
más szívhez szól csak, ha olykor kiszól.

Nyarat vártam, - s bevártam önmagam?
Égboltom fáradt, bús, csillagtalan,
s a volt-álmok, kihúnyt tüzek helyén
sötét kereszt és könnyes költemény.

Lelkes Miklós

ÁLOMVÁGYÓ NYARAK

Érett szedren kis cukorcsillagok
édesgették magukhoz a napot,
s darázs szimatolt, e fenegyerek.
Zöld lombokat lankasztott a meleg.

Fentről bámult folyton kíváncsi kék,
s előcsipogtak felhő-hócsibék.
Szóval: nyár volt. Színjáték, végtelen.
Álmos nyugalom, álmos félelem, -

s álom sehol.Csupán a vágy maradt
az Álmomra, álomvágyó nyarak!
Egy darabig.Majd vágy, mely kincsre vágy,
elvesztette a kincset: önmagát.

Félig a lustaság beszélte le:
- Álomkincs? Tél-túl fárasztó mese!
Félig a bölcsesség gondolta úgy:
hiába kört jár végül minden út.

Lehet: így van.Mégis, olykor miért
fáj a Nincs, ha hiánya szívhez ért,
s végtelen mögé rejtett végtelen
álmot kér virágalkony-éneken?

Érett szedren kis cukorcsillagok
búcsúztatták az elcsengő napot.
A darázs szállt, eltűnt, akár a fény
életestém tücsökhang-szőnyegén.

Eltűnt, igen.Élő fény nem maradt,
csupán halott, mit őriz hold-lakat.
Fény, mely bezárt. És álmatlan, velem:
rabságba zárt szabadság, végtelen.

Lelkes Miklós
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.