Apa viszont akár több is lehet…De az anyák közt is sokféle anya van, volt és lesz. Emlékszem, valamikor talán Hamvas Bélánál olvastam Éváról, mint a csábító nőről, és Sophiáról, mint a teljesség hordozójáról, akiben még nő és férfi együtt voltak; aki még androgin volt.
Aztán van Mária és Mária kultusz is. Vannak vallások, melyekben Szűz Mária alakja sugárzóan szép, és mindenek felett áll. Szinte érzi az ember, hogy van egy égi édesanyja és oltalmazója is. Gyönyörű énekek és imák is szólnak hozzá. Én magam is kiskoromtól patrónámnak tartom őt, és mivel ebben a hitben élek, érzem is a segítségét, a támogatását minden nap, és persze kérem is.
Más vallásban nem szeretik, ha ennyire az előtérbe helyezik Máriát. Hogy miért nem, azt csak ők tudják. Mert mi baj lenne abból, ha a férfi képek és princípiumok mellé egy csodálatos, szűzen szülő nőt is állítanának, aki egyben végig kíséri szent fiának fiatal életét és minden megpróbáltatását; bölcsőtől a bitófáig, ahogy egy írásban fogalmazta az író.
Aztán van a Föld anya, Gaia is, akihez szintén fűződnek mítoszok, mondák és legendák. Van olyan kultúrkör, ahol neki áldoznak, érte táncolnak vagy meditálnak, és érzik, ahogy szenved, tudják, ahogy fáj neki, amit az emberiség tesz, és ahogy mégis végtelen anyai türelemmel tűri még a sok szennyet és bántást.
De lehet, hogy fellázad egyszer. Lehet az egyáltalán, hogy egy anya fellázad, hogy otthagyja gyermekét, vagy kirúgja a házból?
Vagy az anyai sors mindig csak a tűrés és a szenvedés?
Mert persze vannak boldog és örömteli pillanatok és napok is bőven egy anya életében, de attól a perctől kezdve, hogy megszülte gyermekét, a tudata alatt folyamatosan ott van az aggodalom, az izgulás, a drukkolás, a féltés és a szeretés együtt. És ha az a gyerek vagy gyerekek bármit is tesznek, az anya csak nyel és nyel, vagy ha szól is, mégis többnyire csak marad és tűr. Persze biztosan vannak más anyák is, akik lelépnek, otthagynak, kidobnak, de azért talán nem ez a jellemző.
A munkahelyemre, ahol nevelési problémákban segítünk a szülőknek, tegnap bejött egy 7 gyerekes pici, vékony anyuka sírva-zokogva, mert az előző napon mind a 7 gyerekét elvitték tőle. Az iskolákba, óvodákba mentek ki, és egy átmeneti otthonban helyezték el őket, mert a gyámügy nem látta biztosítva a normális fejlődésüket.
Igen, tudjuk, tudtuk, hogy voltak gondjaik, sőt súlyos problémáik is, főleg az apával, de egy anyának akkor is milyen lehet az, hogyha a legjobb helyre is viszik a gyerekeit, de tőle el. A legnagyobb gyermeke 18 éves, a többi mind kisebb nála, szóval kiskorúak.
Iszonyat lehet az érzés! Én nem tudom, hogy lehet ezt egyáltalán kibírni. Viszont vannak állatok is, például madarak. Hogy ez hogy jön ide? Hát úgy, hogy ott nagyon látszik, mi lesz a gyerekekkel, akik kirepülnek a fészekből.
Gyönyörűséges végigkísérni, amikor kibújnak a tojásból a kismadarak, aztán, ahogy nyújtogatják a csőrüket, a szülök a sajátjukkal beleteszik az ételeket, aztán repülni is tanítják őket, de amikor már kirepültek, onnantól kezdve nem járnak vissza még vasárnapi ebédre sem az ősi fészekbe. És nem jajgat az anyuka, hogy miért nem hívják fel őt minden nap a csemetéi, és nem hívja őket az ágya mellé, ha megbetegszik.
Fantasztikus és egyben félelmetes dolog is az elengedés.
De azt hiszem, hogy egy anyának három dolgot kell alapvetően jól megcsinálni az életében a gyermekeivel. Az első az, ahogyan a várandóssága alatt él és gondolkodik; hogy tudjon arról, a kis magzat mindenre vevő, mindenre érzékeny, mindent magával fog hozni a földi életébe, amit a terhesség alatt az anya elszenvedett, vagy gondolt, érzett,- persze az örömöket is.
A másik dolog a nevelés gyönyörűségesen nehéz folyamata, amely egy edzéshez hasonlítható leginkább mindkét fél részéről. Ahogy a kicsi naggyá növekszik, szinte törvényszerűen szembefordul a szüleivel, hogy le tudjon válni majd róluk, és ezt a folyamatot is ki kell bírni ép ésszel és szívvel. Addig pedig azt kell megtanítanunk nekik, hogy ha leváltak rólunk végleg, akkor hogyan álljanak helyt a világban, nem pedig azt, hogyan ragaszkodjanak hozzánk egy életen át.
Iszonyatos nézni azokat a felnőtten is együtt élő, lakó, összenőtt anyákat és idős gyermekeiket, akik képtelenek voltak leválni idejében – az antropozófia szerint 21 éves korban - , és kisgyermekként szívják a szüleik energiáját a végtelenségig.
Sajnos a mai világ teljességgel kifordult és felfordult szinte minden szinten, úgyhogy a tudatlanság egészen fals megoldásokhoz vezet mind az anya (vagy a szülő), mind pedig a gyermekek részéről.
A harmadik dolog pedig a teljes elengedés. Ez nem csak azt jelenti, hogy külön lakjunk, hanem azt is, hogy rájöjjünk, a gyermekünk nem a tulajdonunk, nem a meghosszabbított részünk, hanem egy külön álló égitest, akinek meg van a saját maga útja, ami sok esetben akár nagyon is különbözhet a mienktől. Le kell tennünk minden elvárást és előfeltételezést, minden hozzánk ragasztó ragaszkodó vágyat és sóvárgást utánuk, és el kell tudnunk fogadni, sőt ezt kell elősegíteni is, hogy induljanak el az életben a saját útjukon, a saját pályájukon.
Nem könnyű szülőnek lenni. Anyának lenni pedig talán még nehezebb, hiszen 9 hónapig magunkban hordoztuk, legalább ennyi ideig testünkből tápláltuk a gyermekeinket, aztán évek hosszú során át velük voltunk jóban-rosszban, egészségben-betegségben, a legszorosabb kapcsolatban.
És mégis, és mindig arra kell felkészítenünk őket, hogy a végén elmenjenek tőlünk, és a saját életüket éljék.
Nem tudom, a madarak megismerik-e a gyermekeiket, ha röptükben arra szállnak, amerre a szülői fészek van. Mi emberek megismerjük a saját gyermekeinket, ha úton-útfélen találkozunk velük, és bizony jó érzés látni ahogy élni, ahogy boldogulnak vagy ahogy küzdenek ők is az élettel és önmagukkal. Igen, lehet, hogy később is a háttérben maradva, vigyázó szemeinkkel és imáinkkal óvhatjuk felnőtt lépteiket is. De nem feltétlenül kell, hogy ők tudjanak erről. A lelki köldökzsinórt el kell engednünk, de attól még anyák maradunk amíg csak élünk; akár Évaként, akár Máriaként, akár Szofiaként vagy máshogy. Mert az anyák egyben nők is, míg a nők nem feltétlenül anyák is egyben.
De az ígéret bennük van, és nekik köszönhetjük, hogy áll még ez a világ.
Vigyázzunk, hogy az anyai szerepünket igazán és valóban beteljesítsük, és segítsünk begyógyítani a sebeket, kisimítani a görcsöket úgy, hogy mi magunk soha ne okozzunk ilyeneket.
Ezt kívánom mindannyiunknak ezen a szép májusi vasárnapon szeretettel:
MIRA, aki két leánygyermek édesanyja is
Lélekemelő fórum
Emlékszem, valamikor talán Hamvas Bélánál olvastam Éváról, mint a csábító nőről, és Sophiáról, mint a teljesség hordozójáról, akiben még nő és férfi együtt voltak; aki még androgin volt.
Tetszett a cikk?



