Nekem nem volt egyházi esküvőm, "csak" polgári, egy szép nagy budapesti házasságkötő teremben. Sokszor előveszem és nézegetem az akkor készült fotókat, mert fiatal, szép és karcsú vagyok rajtuk.

Nekem nem volt egyházi esküvőm, „csak” polgári, egy szép nagy budapesti házasságkötő teremben. Sokszor előveszem és nézegetem az akkor készült fotókat, mert fiatal, szép és karcsú vagyok rajtuk. Hosszú, csipke fehér ruhámban, hosszú, egészségesen fénylő barna hajammal, és mosolygó arcommal, mint egy madonna, olyan vagyok ezeken a képeken.

Pedig az esküvő előtti órákban szinte el sem hittem, hogy én valaha is ebbe a helyzetbe kerülhetek, és hogy egy ugyanolyan „normális” és hagyományos esküvőm lesz, mint a „rendes” embereknek.

Én valahogy magamat mindig kicsit különbnek vagy nagyon különcnek tartottam másokhoz képest, és egy ilyen procedúrát el sem tudtam volna képzelni a magam főszereplésével. Az járt a fejemben, hogy biztosan otthon hagyok valami fontos iratot, hasra esem a hosszú ruhámban, nem tudok majd kinyögni egyetlen egy szót sem, ha kérdez az anyakönyvvezető, és kiejtem a tollat a kezemből. Meg egyáltalán, minek ez a papír arról, hogy akivel amúgy is együtt szeretnék élni, és akit szeretek, azzal most idecipeljük egymást rengeteg ember elé, és valami vadidegen előtt mondjuk azt, hogy : IGEN vagy azt hogy nem, mert persze a kisördög mindig is működött bennem, főként az olyan esetekben, amiket az emberek halálos komolyan vettek a maguk és az emberiség számára.

Nekem az esküvő éppúgy vicc volt, mint a válás. Papírok és megegyezések, amiket úgysem tart be az ember, mert nem követi az élete azt, amit amúgy szívesen bevállalt volna, de aztán minden másképp alakul úgyis…

Mondom vicc volt a házasságom, és szerencsére egy ugyanolyan szürreálisan gondolkozni képes férj-jelöltem volt, mint én, aki azt mondta erre, legyen az esküvőnk szökőévben, február 29-én. Legyen! Ez tök jó! Erre igyunk! És lőn. Február 29-én elmentünk a város egyik legnagyobb és legszebb házasság kötő termébe, amely tömve volt már az egyetemista társainkkal (egyetemisták voltunk mi magunk is akkor még), a rokonainkkal és ismerőseinkkel, a szüleinkkel és nagyszüleinkkel, a sógorainkkal és sógornőinkkel.

A zsúfolásig megtelt teremben a páromnak hirtelen eszébe jutott, hogy otthon hagyta a személyijét, amiért gyorsan vissza kellett autóznia, úgyhogy a jóslatom bevált. Én csetlettem-botlottam a hosszú ruhámban, amit az esti bulinál az akkor már hites uramra adtam fel, és én az ő szmokingjában buliztam.

De vissza a házasság kötő terembe még néhány szóra, amit az anyakönyvvezető mondott nekünk. A szokásos szövegeken kívül kiemelte ennek a napnak a fontosságát, azt, hogy aztán nehogy csak 4 évente ünnepeljük meg a házassági évfordulónkat, hanem évente emlékezzünk erre a gyönyörű eseményre. És bizony így teszünk azóta is. Bár már tizen-huszonéve elváltunk, de hálistennek még mindig szeretjük és tiszteljük egymást. A válásunknak ezer oka volt, amelyeket az idő szépen, lassan és fokozatosan elmosott, feloldott, az emberi tanulásaink és tapasztalataink pedig a megbocsátás, a megoldás és az élhetővé és túlélhetővé tevés útjára bocsátottak. De ezeket, az éveket bizony külön kellett eltöltenünk. Ha együtt, egy fedél alatt maradtunk volna, talán már egyikünk sem élne. A válás szükséges és elégséges volt ahhoz, hogy bejárjuk egy emberi élet felének rögös útjait, amiről az aki összeesketett minket már akkor beszélt, de amiről akkortájt, alig huszonévesen még fogalmunk sem lehetett.

Most már majdnem mindent tudunk. Mondom, majdnem. Ha majd már egészen fogjuk tudni, akkor akár újra is összeházasodhatunk, és talán most már valamelyik egyház törvényei szerint is. Ez is mindegy. A fő, hogy életünk végéig tudunk egymásról, és ha kell, és ha kéri, kezet nyújtunk a másikunknak, hogy el ne essék, és segítjük őt jóban-rosszban. Mert ez az isteni törvény, mert az a kapcsolat az egekben kötődött, de nem biztos, hogy házasságra, hanem az is lehet, hogy „csak” barátságra voltunk kalibrálva.

A következő évek bizton eldöntik ezt. Addig pedig még mindig külön élünk, de a más lakáscímeink és a másoktól is való gyermekeink nem gátolnak meg bennünket abban, hogy a lelkeink össze legyenek kötve szabad akaratunkból egy életre, vagy még annál is többre.

MIRA
Lélekemelő fórum
Eskü – Vő I.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.