Egyik este látom a házi üzenő falon, hogy egy régebbi ismerősöm, kliensem, majdnem munkatársam, kicsit barátom keresett telefonon, és visszahívást kér, ha lehet. Este volt már, nem hívtam fel. Másnap - szokásomhoz híven - rengeteg munkám volt a munkahelyemen és otthon is, hát halasztottam és halogattam a telefonhívást

Egyik este látom a házi üzenő falon, hogy egy régebbi ismerősöm, kliensem, majdnem munkatársam, kicsit barátom keresett telefonon, és visszahívást kér, ha lehet.

Este volt már, nem hívtam fel. Másnap – szokásomhoz híven – rengeteg munkám volt a munkahelyemen és otthon is, hát halasztottam és halogattam a telefonhívást.
- Biztosan valami tuti bulira szeretne beszervezni vagy van valami munka, ami nekem is jól jönne szerinte, avagy megint elmondja, hogy ő is folyamatosan munkát, állást keres, és hogy nem tudok-e neki valamit segíteni ebben. Tudtam, hogy nem tudok, és hogy én sem akarok semmit, ezért ezt jól megbeszéltem magamban magammal, és még egy napig nem hívtam vissza.

Pedig ez nem szokásom. Egy angliai csoporton tanultam jó pár évvel ezelőtt, hogy az a tisztességes, ha az ember azonnal megválaszolja minden levelét és üzenetét; a nincs sok ideje, akkor azzal, hogy leokézza és jelzi, hogy érdemben majd később válaszol, ha viszont van ideje, akkor normálisan és teljesen a végére jár a feléje jövő üzenetnek. A lelkiismeretem végül is nem hagyott nyugodni, és ezért a negyedik napon végre telefont ragadtam, és felhívtam az otthoni számán. zenetrögzítő vette fel, amin azt mondta ő, hogy hívjuk inkább a mobil telefonján, mert mostanában ezt az otthonit keveset hallgathatja csak le. Furcsa volt, mert hát otthon lakik és van rögzítője, akkor meg miért is nem? De rendben, kérésére felhívtam a mobilján.

Köszönésem után ő következett. Hangja szokatlanul mély és nyugodt volt, az egyébként kissé felpörgött, s ezért 3 mondatonként dadogásszerű mondatkezdetei sehol sem voltak. Tisztán és lassan beszélt.
- Az intenzív osztályon vagyok. Három nővér vigyáz rám. Tisztára, mint egy Csehov darabban.

- Hol vagy? Melyik kórházban? Mi történt? - , kérdeztem én teljesen elhűlve, és örültem, hogy ő még nem hűlt ki szintén teljesen.

Megmondta a kórház nevét, helyét, az ágya és az agya számát, és hívott, hogy ha lehet, látogassam meg. Természetesen másnap már ott voltam. Járóképes volt, így hát kiültünk a társalgóba. Hideg almalevest és három napig még eltartható székelykáposztát vittem neki, ahogy az illik, aztán nagy szemekkel, kérdően tekintettem rá, mire ő mesélni kezdett.

Elbeszéléséből kiderült, hogy januárban volt egy lábon kihordott infarktusa, márciusban, egy másik követte ezt, amit már kórházban fejezetek be, és most be kellett jönnie egy olyan műtétre, amikor is az egyik lábából kivették az egyik erét, és beépítették, mint egy elosztó csövet a szív eréhez, vagy valami ilyesmi. Azt hiszem azt a szót használta, hogy „bypass” műtéte volt.

Részletesen megmutogatta magán a lőtt sebeket, a vágott és szúrt sebhelyeket, a ragacsos, véres-veres kötéseket, és azt is, ahol leborotválták a műtét miatt. Viszolyogva néztem a számomra nem túl vonzó, sőt inkább taszító testét, amit eleddig mindig csak teljesen felöltözve láttam.

Csodálkoztam is ezen a kitárulkozó magamutogatáson pont itt az intenzíven, de valamit kezdtem sejteni abból, hogy mit érezhet az ember, ha ilyesmin átment, ha ilyenen túl van végre. Egyfajta büszkeséget és felszabadultságot, másfajta megjártam a hadak útját, és mi mindent láttam, azt magam sem hiszem, ha nem lettem volna benne, és egy halál torkából való visszatérés hatalmas örömünnepét érezheti az, aki ilyesmin túl jutott. Az ilyen ember már nem fél, hanem egész, az ilyen ember már megszabadult mindentől, az ilyen ember már megvilágosodott, az ilyen ember már tudja, amit Te meg én még csak sejtve, szorongva félünk, ha élünk…

Béla már nem fél semmitől sem. Pólóján a felirat „MEGÚSZTAM”; pár évvel ezelőtt kapta ezt a trikót, amikor részt vett egy Balaton átúszáson. Most ezt hozta be magával a műtétre; ha túl jut rajta, minden nap ezt fogja viselni egy ideig. A HUMOR isteni kegyelmi ajándék, az utolsó percben sem hagyja el azt az embert, aki valóban és igazán él. Egy másik barátom az infarktusa után azt mondta rá a mobil rögzítőjére például, hogy még a sípszó előtt hívják fel őt, ha lehet.

Béla nem ivott, nem dohányzott, nem élt stresszes-ideges, mozgásszegény életet. Igaz már évek óta munkanélküliként tengette az életét, és statisztálásból kereste a mindennapi kenyerét, és a hatalmas adósságait időnként felrótták, máskor eltörölték neki a nagy potentát hivatalos szervek, akik elhiszik azt a képtelenséget, hogy egy ember 17 ezer forint havi segélyből is meg tud élni. Béla képzett, két nyelvet tudó, okos, művelt férfi, 44 éves. Kicsit furcsa a magatartása és a beszéde, de ha körülnézünk, ki nem furcsa a mai világban, vagy egyáltalán. Ha belép egy munkahelyre, meghajol, és szinte bocsánatot kér azért, hogy még él. Ez nagy hibája neki; túlzottan is alázatos és mindent megcsinál, amit kérnek tőle, időre, pontosan és szépen, ahogy a csillag megy… Béla nem kell senkinek sem. Nincs barátja, sem barátnője. Talán csak néhány macskája van a megkopottan elhagyatott házban, amelynek egyébként nagy lenne az értéke, de az idő vasfoga és Béla magányossága pókhálót szőtt itt térre és időre. Nem kell senkinek sem a háza, sem ő maga. Hogyan kellhet hát magának maga maga? -kérdem én.

- Üdv. Füredről! - , jött ma az SMS (ide vitték ugyanis csütörtökön délután Bélát és sorstársainak egy részét).
- Szép itt, csak nagyon egyedül érzem magam, - folytatódott az írás.
- Az egyetlen pozitívum, hogy én lettem a legjobb a fizikai teszten, még a nem műtöttek között is. Hiszen mondtam, Bélának kutya baja.

Csak most éppen elhagyta a szíve is őt.
Füreden pihen. Látogasd meg, ha szeretnéd!

MIRA
Lélekemelő fórum
A szív és érrendszeri megbetegedések

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.