Mert vannak nekem jó barátnéim hatvanon és hetvenen túliak is, akik mosolyognak a világra, és a világ éppen ezért visszamosolyog rájuk. Ők nem panasszal, hanem örömmel élnek. Ők megfőzik a napi ételeiket, rendbe teszik magukat és a lakásukat is, sőt másokat is meghívnak

Mert vannak nekem jó barátnéim hatvanon és hetvenen túliak is, akik mosolyognak a világra, és a világ éppen ezért visszamosolyog rájuk. Ők nem panasszal, hanem örömmel élnek. Ők megfőzik a napi ételeiket, rendbe teszik magukat és a lakásukat is, sőt másokat is meghívnak vendégségbe. Ők felfedezik a világból mindazt, amit eddig még nem ismertek meg, és erejükhöz, idejükhöz, pénztárcájukhoz mérten részt vesznek találkozókon, tanfolyamokon; repülni , úszni tanulnak, az unokáikkal játszanak naphosszat, és igazán figyelnek minden más emberi életre is. Velük öröm színházba vagy moziba menni, mert minden apró poént „vesznek”, értenek és megértenek, éreznek és nevetnek, és velük együtt nevetek én is.
Lélekemelő fórum

Pedig bennük is pusztítana a kór, pedig őket is ítélték már sugárra, „kemóra”, és minden egyéb borzalomra. De ők nem merültek el ebben a pocsolyában.

Amíg élnek, hisznek és remélnek, szeretnek és valóban ÉLNEK. Én pedig feltöltődve jövök haza tőlük; a panaszkodós nagymamáktól meg egy teljes napra lemerülök magam is , és eszembe sincs hamarosan meglátogatni ismét őket, ahogy kérik, mert hát minek… A barátnőimtől viszont annyi energiát kapok, hogy még egész éjjel tudok dolgozni itthon, kutyát sétáltatni a holdvilágos éjszakán, és megtudni magamtól, hogy miről álmodik a lány, aki még bennem is él…

És van nekem kilencvenen túli keresztanyám is, aki mindenkin túltesz életszeretetben. Hatalmas barna szemei csak úgy sugározzák a belső békét és boldogságot, és nem azért, mert hülye, vagy balga, vagy tudatlan öregasszony lenne, hanem pontosan azért, mert el tudja fogadni az életet, annak minden velejárójával együtt is olyannak, amilyen. 4 évvel ezelőtt meghalt a nővére, akivel 90 évet együtt éltek le, egy lakásban, majdnem egy munkahelyen, férjhez menés nélkül, kevés baráttal, jó rokonokkal és szülőkkel is sokáig.

Gyöngyi néni sem ismert túl sok embert, de idén úgy döntött, bevonul egy otthonba, és azóta majd kicsattan a boldogságtól. Saját szobája van, terasszal, amely a pilisi hegyekre néz. Finom a kaja és bőséges, kedvesek a kedves nővérek és a világiak is Nem tudni meddig és mennyit és mit él még meg, de már ezért a pár hónapér is megérte, hogy megélte…


Nézek visszafelé is, és látom a fiatalokat. Látom, ahogy az idő lassan megy még annak, aki csak egy vagy-két éves, és tápászkodik fel a tizenéves kora felé, aztán igyekszik huszonéves lenni, hogy majd harmincason megvalósítsa álmait, és úgy éljen, ahogyan szeretné. (aztán persze úgy él majd, ahogy lehet)

Van ugyan, aki azt sem tudja, mit szeretne, hogy szeretné, és hogy mi értelme van ennek az egésznek, de van, olyan is, aki pontosan tudja ezt. Talán azért vagyok én ilyen boldog, mert a lányaim az utóbbiak közé tartoznak. Úgy néz ki, hogy tudják, miért élnek, mi a dolguk itt ebben a világban, és szinte maradék nélkül be is teljesítik azt.

A koruk ellenére (vagy éppen ezért), ők is lehetnének boldogtalanok és úttévesztők, támolygók és betegségektől szenvedőek. De ők megtesznek minden tőlük telhetőt. (És ha nem, akkor azt is tudják, hogy most éppen maguk ellen tesznek. Szívük joga mindent kipróbálni, hiszen csak így tanulhatnak, és dönthetnek a „jó” vagy a „rossz” vagy akármi más mellett.) Tudatos lények, akik látják, hogy mi a lényeg.

Úgy hiszem, s tudom is ma már, hogy pusztulhatnak az agysejtjeink és keletkezhetnek a ráksejtjeink nap mint nap, sőt az is lehet, hogy ha egyikünk másikunk nem elég ügyes, akkor elkapják őt ezek a fránya ellenség-szövetségeseink, akik csak sikítva, ordítva mutatják meg, hogy amit csinálunk, ahogyan élünk az nem egészen úgy jó, ahogy van, hanem valamit változtatnunk kéne rajta.

Rajta hát, amíg még nem késő, előre is és hátrafelé is: tíz, húsz, harminc, negyven, vagy ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven vagy száz, szinte teljesen mindegy! Ne ítélkezzünk, hogy ne ítéltessünk, ne marasztaljunk el senkit azért, hogy ha nem jut az eszébe egy-egy szó, ha összefüggéstelenek a mondatai, ha nem tud egyenesen járni már az utcán, ha kimenni sincs kedve az emberek közé.

De lássuk azt, hogy legalább a fele mitőlünk, magunktól függ, és hogy ha nem szeretnénk az életünket értelmetlennek érezni, hogy ha nem szeretnénk a betegségekben tehetetlenül vergődni, akkor keljünk fel már most, és ha semmi más nem jut az eszünkbe, akkor csak induljunk kifelé, az fokozatosan javuló időjárásba, nézzük és csodáljuk meg az egyre szebben és színesebben nyíló virágokat, hallgassuk a madarak csiripelését, hangolódjunk rá önmagunkra és az egész kerek világra, no meg mindenki másra; előítéletek, személyválogatás, feltételszabás nélkül. Ha sikerül a szívünkhöz közel kerülnünk és szívkapcsolatot létesíteni embertársainkkal, akkor az utolsó percig sem fogjuk azt érezni, hogy nincs értelme az életünknek, s hogy a halálunk egyben a végünk, a végső pusztulásunk is lesz, hanem biztosan fogjuk érezni az egyesülésnek azt az isteni egységélményét, amiért végül is élünk és meghalunk egyszer, akkor is, ha van társunk, és akkor is, ha nincs. Mert az egység és az egész-ség bennünk van, saját magunkban, a „mag”-unkban.

Társat csak ahhoz keressünk, hogy még teljesebbé és izgalmasabbá tegyük ezt a kalandot, amit életnek nevezünk. De érzelmileg ne függjünk attól, hogy van-e vagy nincs-e mellettünk valaki!

Soha nem vagyunk egyedül. Ahogy a nagyobbik lányom mondta a múltkor: „Amikor nagyon egyedül érzem magam, elképzelem, hogy az Isten a szomszédom, hogy valahogy kibírjam…”
Én hozzátenném: ekkora nagy örömöt egy szomszéd sem adhat, mert tényleg Ő velünk van minden pillanatunkban, és ha szépen kérjük, el is fogja küldeni hozzánk azokat, akik a társaink vagy a társaságaink lehetnek.

És akkor nem kell többé családi kór-ok-ban vesztegelnünk, hanem inkább igazi szent családi k-örök-ben. Olyanokkal, akiket az Isten küldött nekünk útonjáró társaknak, barátoknak, választott családtagoknak. S ha majd erőre kapunk tőlük, akkor talán a vérszerinti családtagjainkat is tudjuk majd egy kicsit emelni, segíteni, boldoggá, jóvá, életigenlővé szeretni. Adj Uram testi-lelki erőt ehhez mindannyiunknak!
MIRA
Családi kór II.

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.