A múlt vasárnap meglátogattam gyermekeim nagymamáit. Az egyikük már majdnem húsz évvel idősebb, mint én, a másikuk meg talán tizenöttel vagy egy kicsit többel is. Mindketten tavaly veszítették el a párjukat, és most rettenetesen egyedül érzik magukat.

A múlt vasárnap meglátogattam gyermekeim nagymamáit. Az egyikük már majdnem húsz évvel idősebb, mint én, a másikuk meg talán tizenöttel vagy egy kicsit többel is.


Mindketten tavaly veszítették el a párjukat, és most rettenetesen egyedül érzik magukat. Arról panaszkodnak, hogy nincs kivel beszélgetniük, nincs kivel ide-oda menniük, nincs értelme már az életüknek, s ezért meg akarnának már halni vagy dögleni, ahogy az egyikőjük mondta.


És milyen igaz! Ez valóban döglés lenne, még csak nem is egy sima meghalás, mert ahogy sajnáltatja magát, ahogy észre sem veszi a másik embert, ahogy nem is tud és nem is akar a mások bőrébe helyezkedve megérteni önmagán kívül szinte senkit sem, ahogyan nem tudja értékelni, hogy a szomszédai naponta többször is rányitnak, hogy beszélgessenek vele, hogy megigyanak akár csak egy kávét együtt, vagy kimenjenek sétálni a közeli temetőbe, ahogy egy igazi fekete lyukként nem elég neki semmi és senki sem, ahogy megállás nélkül panaszkodik, és időnként sírva fakad az önsajnálattól,-hát az hátborzongató a számomra.
Lélekemelő

Én ugyanis már évek óta arra trenírozom magam, hogy bárhova el tudjak menni akár egyedül is, hogy be tudjak ülni egy moziba, el tudjak menni egy uszodába vagy sétálni a városban, a Szigeten, a Gellért hegyen, és így tovább. Eközben nagyon-nagyon jól is érzem magam. Csendes vagy zajos „magányomban”, szemlélődöm, ellazulva élvezem az élet tarka forgatagát, és mindent, ami vagy aki „elém jön”.
Hálás szívvel köszönök a csodás színes-szagos virágoknak, a nagy szemű kutyuskáknak és kislábú cicuskáknak, az izgő-mozgó fejű, ugráló gyerekeknek, a lassan sétálgató öregeknek. Hálás vagyok, hogy élek, hogy láthatom és szerethetem őket, akkor is, ha nem az ismerőseim, csak látszólag ismeretlen emberek, akik éppen arra járnak, amerre én megyek. Boldog vagyok, ha felemelhetem a fejem időnként a munkáimból, és pusztán csak élhetek, létezhetek, lélegezhetek.

Tudom, hogy nekem is lenne olyan, hogy mindez nem tudna érdekelni, ha azok a szeretteim mennének el ebből az árnyékvilágból, akikhez nagy a kötődésem még, de hogy azért legyek kibukva mert nincs mellettem egy férfi, azt már nem, sohasem!!!

Az említett nagymamák egyike élettársi kapcsolatban élt 15 évig, előtte meg volt egy csodálatos férje, akit szintén elveszített. Akkor valóban féltettük, hogy nem fogja kibírni, és az tényleg egy olyan kapcsolat volt az én szememben is, amin nagyon nehéz lehetetett túllépni, de ez a mostani történés szinte felszabadította, mert jó ideje már bezárva élt egy súlyos beteg ember mellett, tudván, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. De most már ő is meg akar halni, - pedig a temetés előtt még azt mondta, hogy miután túl lesz ezeken a procedúrákon, majd eljárkál végre ide-oda szabadon- De most hirtelen az életét értelmetlennek érzi, és jönnek megállíthatatlanul a szimptómák, a tünetek, a betegségek, a kórok, amiket minden nap vizsgálhat egy-egy orvos, és megállapíthatja, hogy tényleg van-e vagy nincs-e, hogy mit kell ezzel tennie vagy mit nem szabad már tennie, ennie és lennie sem…
És mindezt főleg azért, hogy legyen egy napi programja, hogy legyen hova elmennie, hogy legyen kinek megint, újra és újra elmondania ugyanazt a mesét…
Nézem, amikor beszélgetünk. Látom, ahogy remeg már a keze feje, de az alkarja valahogy nagyon fiatalos még, Látom, ahogy a szemével hunyorgat, de mégis felfedezem benne a pajkos női csillogást is. Érzem, ahogy nehezebben megy már a beszéd, mint régebben, amikor még megállás nélkül tudott beszélni. Most is ezt tenné, de a tizedik-huszadik perc tájékán már kezdi elveszíteni a fonalat, és hirtelen nem jut az eszébe, hogy mit is akart mondani. Elnézést kér, azt kérdezi, hogy bolondnak nézem-e már őt, és kislányos rettegéssel várja a válaszomat. Ilonka néni nem bolond, mondom én, mert aki tudja magáról, hogy bolond, az alapvetően nem bolond. Erre fellelkesül. Hozza elém a beutalóját az ideggyógyászatra- elegánsabb nevén a neurológushoz. A beutalón kérdőjeles mondatok, félmondatok, szavak állnak: memória zavar?, anzhelmeir kór?, szklerózis multi?--- vagy valami hasonló, mert az orvos szokásosan csúnya írását én sem tudom elolvasni, megfejteni sokszor, ahogy most sem.
Azt kérdezi tőlem egyre nagyobbra nyíló gyerek szemekkel, hogy hát nem borzasztó-e, hogy azt fogják megvizsgálni, vajon kinyújtott jobb kezét behajtva el tudja e érni a saját orrát, vagy hogy csukott szemmel meg tud-e állni a talajon még egy percig, de senki nem fogja megkérdezni tőle, hogy mondja kedves asszonyom, mi történt az ön életében az utóbbi néhány hónapban.
A betegség, a tünet, a kor és a kór attól jön-e, hogy az élethelyzetünk nehéz, már-már elviselhetetlen, vagy attól, hogy valóban öregszünk kívül-belül, ha tetszik, ha nem.

Talán azt hiszem, hogy az élethelyzetünk szubjektív megélése a legnagyobb kór okozó.
Mira folytatjuk
Családi Kór I.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.