Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven, szááázzz.. vagy még azon is túl… Who knows? Ki tudja? Csak az Isten tudja…
… hogy meddig élünk, mennyit élünk, mit élünk, ha élünk, és –mit rem-élünk…
Merthogy hit-regény és szeretet, ez az én hármas egységem. Reményem, hogy megjelenik végre a regényem…
De félre tréfa! Járom az utam, macskaköves és kutyakakis úton. Hétvégéken ellátogatok a különféle családtagjaimhoz, barátaimhoz és ismerőseimhez, hogy a kapcsolatok megmaradjanak, hogy időnként lássuk is egymást, hogy tudjunk egymásról, és hogy mindezt közvetlen közelről, szemtől-szembe is megtapasztaljuk.
Néhány hétvégén meg kimegyek a temetőbe; hol ide, hol oda, amikor virágba borulnak az almafák, vagy éppen nyílnak a rózsák, a lila akácok, virággal van teli a város és életkedvvel az emberek - no, akkor megyek én ki a temetőbe. Ott is gyönyörködöm a sírokban, és a sok színes, illatos virágban, és jó azt gondolni, hogy most látogatom meg az anyukámat vagy az apukámat, a nagymamámat és a nagynénikéimet, meg az egyéb rokonaimat. Ugyanúgy ünneplőbe öltözik a szívem, mint amikor valójában meglátogattam őket az otthonaikban egykoron.
És ugyanezért szeretek templomba is menni néha, amikor jólesik, hogy meglátogassam a Jézuskát és az ő anyukáját, Máriát - kinek nevét büszkén viselem, és szeretnék méltó lenni hozzá - meg a Jóistent az ő összes angyalaival és szentjeivel együtt, ámen. Mert ők perszehogy mindenütt ott vannak már, de emberi lényemnek jólesik egy kicsit helyhez is kötnöm őket időnként, ahol úgy érzem, hogy fokozottabban van jelen az energiájuk, és így biztosan tudok velük és csak velük társalogni; kéni, ígérni és megköszönni, beszámolni az életem alakulásáról, és rátekinteni velük együtt a nagyobb, láthatóan egyre jobban kirajzolódó életvonalaimra.
Lélekemelő fórum - indíts új témát nálunk!
Én állandóan leltározom az életem szeleteit, rendezkedem és selejtezem, takarítgatok és felújítgatok. Végignézem szinte nap mint nap, hogy életem legkülönbözőbb színtereivel hogyan is állok éppen; kinek mit nem mondtam még el, kivel van elintézetlen ügyem, kit kellene újra látnom, megpuszilnom és magamhoz ölelnem, kinek kéne elmondanom, hogy szeretem, akkor is, ha néha tartok tőle, akkor is, ha néha a pokolba kívánnám. Mert szeretem az egyik felét, de nehezen viselem a másik felét, amit nem lát senki más csak én, vagy aki az intim szférájába bekerül.
Ahogy a Hold is csak az egyik felét mutatja nekünk földieknek, úgy sok ember is csak az egyik arcát mutatja odakint a többieknek, de odabent a családban, a lakásban, a közvetlen rokoni, baráti vagy munkatársai köreiben kibukik belőle a másik fele, a „rosszabbik oldala”, az úgynevezett árnyék énje is. Meg ha nem is bukik ki, még ha nagyon is vigyáz arra, hogy meg ne lássák, akkor is kijön előbb vagy utóbb Valahogy más csak gondolni valakire, meg levelezni, e-mailezni, telefonozni, és teljesen más a személyes terében eltölteni néhány órát.
Nincs mese és nincs menekvés, 2-3-4 óra alatt előjönnek a szurkapiszkák, éppen úgy, mint az örömök és a bánatok, a „szegény én” vagy a „hatalmi rajtakaplak” játszmák, az áldozatok, a mártírok vagy éppen az örökifjú-örömtelei csodabogarak és ámulat szép emberi lények, fények és tények egyaránt.
A lény-eg, hogy meglássuk mindezt, és rálássunk az okokra, az okozatokra, az összefüggésekre, a magunk számára is leszűrhető tanulságokra; arra, hogy miért is kerültek ezek az emberek éppen a mi életterünkbe és hogy mi mit keresünk az övéikben.
Mondom tíz, húsz, harminc, - tizesével számolom a korokat már. Vannak, akik előttem járnak, vannak, akik még mögöttem kullognak vagy ugrándoznak éppen. Azért jó látni előre is, hátra is innen, ahol én állok, illetve megyek, mert valahogy egyfajta teljesség érzés keletkezik bennem ettől a látványtól. Én most valahol középtájon helyezkedem el az úton, amin az emberi életek végigsuhannak, mint megannyi autó, jármű vagy egyéb járóeszköz. Van, akik baktat, van, aki rohan, van, aki ideges, hogy végre célba érjen, de van olyan is, aki (számomra dühítően) ráérősen sétálgat, mondván, hogy van neki ideje bőven, vagy ha nem hát kisnyúl, és tojik bele piros tojást , pláne ilyenkor Húsvét táján az egészbe. Én a rohanósabb fajtához tartozom, akinek éppen ezért szakaszonként meg kell állnia, és le kell pihennie, hogy aztán bírja tovább megint a maga által diktált iramot.
Van még bennem bőven energia és elképzelés, megvalósítandó álmok és lehetőségek vagy lehetetlenségek, de hogy mit fogok tudni ezekkel kezdeni a közel s távol jövőben az még számomra is rejtély ugyebár. Mert ha én meg is teszek minden tőlem telhetőt – ahogyan az orvosok szokták mondani, súlyos, életveszélyes helyzetekben - szóval, ha én bele is adok apait-anyait, meg a magamét is, akkor is vannak itt más külső-belső hatalmak, melyek döntenek a sorsom alakulásáról.
Azért jó, hogy vannak barátaim és rokonaim tíz, húsz, harminc, negyven évvel előbbre járva is, mert láthatom, mi történhet, ha az ember eléri azt a kort. Lehet, hogy nem is rövid „ó”-val, hanem hosszúval kéne írnom: ha eléri azt a KÓRT. Na most kérdés, hogy mi benne az ő maga része (asszem, hogy legalább a fele), és mi a sors vagy valaki másnak a keze
Mira
Folytatjuk
Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven, szááázzz.. vagy még azon is túl Who knows? Ki tudja? Csak az Isten tudja hogy meddig élünk, mennyit élünk, mit élünk, ha élünk, és -mit rem-élünk
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



