Édeanyám, TE jó lélek! Mondd mit tanulhattam én Tőled? Alázatot vagy megalázkodást? Szeretetet vagy hazugságot? Mindent elfogadást vagy elengedést? Bárgyú rabságot vagy lázadó forradalmiságot?

Édeanyám, TE jó lélek! Mondd mit tanulhattam én Tőled? Alázatot vagy megalázkodást? Szeretetet vagy hazugságot? Mindent elfogadást vagy elengedést? Bárgyú rabságot vagy lázadó forradalmiságot?

Van, amire TE tanítottál, s van amivé pontosan azért lettem-váltam, mert Te olyan voltál, amilyen. Sokszor ordítottam magamban, hogy NEEEEEM, ezt én így sohasem, aztán Veled is, amikor már idősebb voltál, hogy értstd meg, nem lehetsz ennyire jó, mert az már nem jó, hanem rossz. Pontosan a rosszat vonzod be az életünkbe, az életedbe, a gonosznak adsz táptalajt azzal, hogy nem ordítasz rá, hogy nem pofozod fel, hogy nem rúgod ki az életedből.

Látod, én kétszer váltam, és nem hagytam, hogy megalázzanak, és még mindig élek, ha nem is könnyen. Látod, én pofoztam és ordítottam, ha kellett, még akkor is ha engem is visszapofoztak, ha rám is visszaordítottak akkor is, ha nem kellett volna... (Édesapám, mégis csak köszönöm ezt neked, legalább volt tapasztalatom arról, hogy az arculütés a világ legmegalázóbb dolga. Hát még a hátbatámadás!)
De Te soha nem ütöttél meg, és soha ne bántottál meg tudatosan egyetlen egy rossz szóval sem.

Emlékszel, amikor ott térdeltem előtted az ágyad mellett, és Te már vagy 80 éves voltál, és arra kértelek, anya, üss meg, egyetlen egyszer pofozz föl, de úgy igazából?! Ahogy apámtól megalázó volt a hirtelen, váratlan erejű kirobbanása és tettlegessége, amikor még nem tudtam volna megvédeni magamat, tőled megalázó, hogy mindent elfogadsz, bármit is teszek, ha bántalak téged, ha idegeskedem, ha hisztizem, ha ordítozom, ha vázákat hajigálok feléd, ha széttöröm az üvegajtót és a berendezést, te azt is teljes nyugalommal tűröd. Utána felsöpörsz, megcsinálatatod a károkat, és továbbra is szeretsz engem. Hát szeress, de üss meg! Most azonnal, hogy ne bántsalak többé. Ordítsd ki a fájdalmadat, a szenvedésedet, a rákodat, a betegségedet! Kérlek, ordíts most velem, hogy meggyógyulj Te is, hogy életben maradhassál!

A rák, különösen pedig a mellrák, a női megalázottság szimbolikus betegsége. Hát ne hagyd magad! Ha nincs más, akkor én most vállalom, hogy velem kiabálj, hogy engem verj meg, mert megérdemlem…(és akkor is, ha nem érdemelem, csak magad miatt, tedd meg!)

Erre te elsírtad magad, a jobb kezeddel egy picit az arcomra legyintettél, míg a ballal öleltél, szerettél. A férfi jobboddal icipicike jelzésszerű agressziót mutattál be felszólító követelésemre, de akkor sem, és azóta sem ütöttél meg engem.

És én most itt vagyok már nélküled évek óta, és naponta többször jut az eszembe, hogy fel kellene hívnom Téged; megyek is a telefonhoz, de aztán rájövök, hogy veled már csak így magamban beszélhetek, hátha meghallod még valahol.

HOL VAGY, MAMA?
Miért mentél el? Mit nem bírtál már ki itt a földön? Én kergettelek el vagy az egész életedből volt eleged úgy, hogy közben azt hazudtad magadnak, hogy minden a legnagyobb rendben van?

Hol vagy, mama?
Hallod-e még, amikor most is csak bocsánatot kérek tőled éjjel és nappal, és mondom, hogy szeretlek, hogy szerettelek, hogy örökké szeretni foglak?

Hol vagy mama, és mondd tudsz-e segíteni nekem abban, hogy a lányaimmal én már másképp legyek? Hogy megmondjam nekik, amit meg kell mondanom, hogy ne tagdjak és hallgassak el semmit sem, mégis gyengéden szeressem őket, úgy ahogy Te engem? Segíts anyu, hogy mi hárman itt a földön még megtaláljuk azt a közös hangot egymás között, ami harmóniát hoz az életünkbe! Évek óta már csak hangol a zenekarunk, és néha szörnyen hamis hangokkal rikácsolnak a hangszereink. De aztán vagy én, vagy ők, meghalljuk ezeket a hamisságokat, és újra és újra és megint csak újra próbáljuk a koncertünket. Az élet koncertjét, amiben mi hárman a lányaimmal, de Te is anya, főszereplők vagyunk.

Hallgasd hát a dalunkat ezen a végre már kicsit napsugaras tavaszi délutánon, amikor mind a hárman Rád emlékezünk egy szál virág és egy égő gyertya mellett! Téged idézünk fel önmagunkban, de nem asztaltáncoltatással, hanem a szívünkbe szőtt emlékképeddel.

Szeretünk anya, nagyika, nagymama, Te drága lény, és kérünk, hogy vigyázz, vigyázz, nagyon vigyázz ránk odafentről is, amig élünk és amig küzdünk, hogy a közös hang megszólaljon egyszer, és a világ felfigyeljen erre a tiszta hangra, és a gyermekeim gyermekei már egy hazugságmentes világba szülessenek! Még ha kint hideg is van, de idebent a szíveinkben már biztos tavasz adja nekik, a jövendő unokáimnak is az indító kedves szót: gyere, indulj, megfogom a kezed, járni, enni-inni, és élni tanítalak téged, Te új emberi lény, aki közénk eljöttél.

Legyünk méltóak hát minden új és régi lélekhez, és leginkább önmagunkhoz! Emlékezzünk azokra, akik már nincsenek itt velünk, de azokért, akik még itt vannak, nap mint nap tegyünk meg minden tőlünk telhetőt! Ha csak egy lépéssel is, de tegyük jobbá, szebbé, igazabbá az életünket, a gyermekeink életét, s ezen keresztül az egész földi létet!
MIRA
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.