Nőnapon túl és anyák napján még jóval innen, szeretettel gondolok ma Rád. Ma van ugyanis a születésnapod, és ha nem haltál volna meg évekkel ezelőtt, akkor most biztosan összejönnénk Nálad egy kis családi ünneplésre.

Nőnapon túl és anyák napján még jóval innen, szeretettel gondolok ma Rád.Ma van ugyanis a születésnapod, és ha nem haltál volna meg évekkel ezelőtt, akkor most biztosan összejönnénk Nálad egy kis családi ünneplésre.Így azonban magamban ünnepellek, most a vasárnap délutáni csendben, amikor csak ketten vagyunk itthon, Te (az én gondolataimban), meg én (még a valóságban).

Drága Anya!
Azt mondják, ha az ember maga is anya lesz, akkor tudja csak meg, akkor érti csak meg az ő saját édesanyjának a valamikori viselkedéseit, aggodalmait, szeretéseit és veszekedéseit, kétségeit és bizonytalanságait, biztonságait és elkötelezettségeit; azt a megannyi emberi, női és specifikusan anyai tulajdonságot, amelyet néha csodálunk, máskor nem kívánunk még a hátunk közepére sem, olykor pedig kénytelen kelletlenül elfogadunk.

Drága, édes Anya!
Te olyan voltál nekem, mint egy tündérke, aki naponta meglátogat, és hoz nekem valami ajándékot, – többnyire egy kis maradék sütit a hivatali ebédjéből. Aki megsimogat, ha baj van, megnyugtat, ha nem tudok elaludni, az ágyam mellé ül mesélni, ha lázas vagyok, hideg borogatásokat váltogat rajtam finoman, gyengéden, hogy ne fájjon, hogy ne sokkoljon semmi sem. Aki, ha én beteg vagyok, ő is kicsit beteg lesz, hogy otthon maradhasson velem, és végre együtt lehessünk hétköznap és napközben is, nem csak esténként és hétvégén.

Édes anyám, köszönöm ezeket az élményeket Neked, mert én is így tettem, amikor aztán az én gyerekeim voltak elesettek, betegek, segítségre, szeretetre rászorulók. Az otthonmaradások (hivatalból, iskolából) cinkos örömei mindig bearanyozták azokat a napokat, melyeket végre együtt tölthettünk szokatlan időpontokban, napsütéses téli és esős nyári napokon egyaránt.

Édes-édes anyukám!
Látlak magam előtt, ahogy készülsz ünneplőbe öltözni, ha valami családi ünnepre vagy éppenséggel a templomba készülünk indulni, és látom, ahogy apu is ezt teszi, meg nagymama is. Aztán azt is fel tudom idézni, ahogy engem öltöztettek, ahogy az általad varrt kék kiskosztümömet adjátok rám, fehér nylon kesztyűt húztok a kezemre, és a két pár gyönyörű félcipőim közül a szebbiket, az ünnepibbet adjátok rám.

Beleszólásom nem sok volt az öltözködésembe, de mindenem meg volt, amire szükségem lehetett. Csak az a fránya nehéz télikabát idegesített sokszor, főként iskolából hazajövet, mert fájó-feszítően húzta le a vállaimat, és nem tudtam tőle úgy szaladni, mint a többi gyerek. Felnőtt korom óta nincs ilyen télikabátom, csak pihekönnyű dzsekim, még télen is, hogy oda és akkor tudjak szaladni, rohanni, ahova és amikor csak akarok, és könnyű legyen az életem akkor is, amikor nehéz…

Anyuci!
A családi ünnepek estéin apa rendre többet ivott a kelleténél. Ha elkezdte, nem tudta abbahagyni.Olyankor először énekelt, és zongorázott, ami még mindenkinek tetszett, és sokan csatlakoztak is hozzá a jólismert családünnepes dalokkal:
” Csebogár-csebogár, Sári, ne dobálj!
Mert ha én megdoblak, az néked nagyon fáj.”

Nagyon-nagyon fáj, még most is, ahogy aztán egyre hangosabb lett, agresszívebb, bántotta a világot, a fajokat, a fajtákat, a fehéreket és feketéket, a felekezeteket, és Téged is, drága anya! Megalázott, és Te talán észre sem vetted. A szavaival olyan sebeket ejtett rajtad, amelyek 8 napon túl sem gyógyultak, de Te nem akartad látni azokat a sebeket. Én a balga és forradalmár teenager mindegyik sebre, pörcenésre külön-külön felhívtam a figyelmedet, és ekkor alakult ki bennem az a túlzottan nagy fokú, már-már életellenes érzékenység, ahogy ma is ugrik egyet a szívem, és belesajdul a lelkem mindig, ha valaki akár csak egyetlen egy bántó, durva, támadó, megalázó szót is szól.

Így lettem én a szegények és elhagyatottak vígasztalója és szószólója, Te pedig mellrákot kaptál és tüdőtágulást, szívelégtelenséget és nehéz légzést mindezért cserébe.
Mégsem hitted el, hogy mindez részben ettől is van.

„Apád, jó ember volt!” - mondogattad még a halála után sok-sok éven át.
„De hát kiről beszélünk, édesanyám?” - kérdeztem én ilyenkor mindig dühösen és földbegyökerezett lábakkal meg-megállva. Apám? És hogy jó ember volt? Az lehet, hogy volt humora, hogy volt valami intellektusa, hogy a saját szakmájában – gyógypedagógus - , horribili dictu, kiemelkedő egyéniség volt, de hogy otthon mit kellett kiállnunk tőle mindannyiunknak, az maga volt számomra a pokol.

„Jó ember volt, hidd el, Marikám, és Téged szeretett a leginkább.”
„ENGEM? És szeretett?”- és most már ordítozom is.

Hát hogyan is szerethetett volna, ha 3 évesen és 14 évesen, a két legérzékenyebb korban egy-egy kis vétkem után úgy megvert, megalázott a társaim előtt az utcán; húzott a hajamnál fogva, ütötte-verte a tüdőmet, hogy azt hittem ott pusztulok el. Hát hogy lehet az ilyet embernek nevezni egyáltalán?

Folytatás következik
Mira
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.