Egy történet Pepéről - jövő hiányában - múltról és jelenről. Budapest, Deák tér, este hat óra. Gyűrött arcú, foghíjas ember állt elém, kezében a hajléktalanok lapja, kérte, vegyek tőle. Nem volt nálam aprópénz, de megígértem neki,

Budapest, Deák tér, este hat óra. Gyűrött arcú, foghíjas ember állt elém, kezében a hajléktalanok lapja, kérte, vegyek tőle. Nem volt nálam aprópénz, de megígértem neki, hogy ha vár öt percet, váltok és visszamegyek a Fedél Nélkül-ért. Mikor kicsit több mint öt perc múlva visszaértem, az arc még jobban meggyűrődött, láthatóvá vált néhány fog és még több foghíj: a hajléktalan újságárus mosolygott.

"Nem hittem, hogy tényleg visszajön" – mondta. Átnyújtottam neki a száz forintot, ő meg a lapot, közben kérdezgetni kezdtem, hogy miért nem szoktak visszajönni. Pepe pedig belekezdett mondókájába, hogy az emberek kitalálnak mindent, mondanak mindenfélét, hogy nincs pénzük, meg hogy ez volt az utolsó szál cigijük. Majd hozzátette: "De látszik ám, hogy ki hazudik. Én már annyi emberrel beszéltem, hogy rögtön látom az ilyet." Elcsodálkoztam, hogy hogyan lehet valaki ilyen jó emberismerő, vajon mennyi időt kell az utcán töltenie, hány emberhez kell nap mint nap odamennie.

Pepe pedig pontosan látta, mi fordult meg a fejemben és csak mesélt. Kiderült, hogy már öt éve annak, hogy elvesztette állását a Volánnál.

A Mogyoródi úton, a központban volt sofőr, de egyszer csak jött a szokásos leépítés és elbocsátották munkájából. Lassanként elvesztette a családját, majd a lakását is. Eleinte nem mert odamenni senkihez. Félt. Félt a tekintetektől, félt a rossz szótól, félt a megaláztatásoktól.

A története után kíváncsi lettem, hogy mások (pl. egy idős ügyvéd) hogyan kerülhetnek az utcára. Pepe válasza meglepett. Azt mondta: "Nagyon egyszerűen!" és már el is kezdte mondani az Astoriánál "lakó" idős hölgy történetét. Kopogtak nála, kinyitotta az ajtót. Ismeretlenek voltak. Bementek hozzá, őt meg egyszerűen kirakták. Erre persze jött a logikus kérdésem: "És a rendőrség?".

Pepe szomorkásan elmosolyodott és visszakérdezett: "Pénz nélkül? Iratok nélkül?". Megértettem, mit akar mondani. Aztán folytatta: "Nincsen a magunkfajtának pénze ügyvédre, meg mittudoménmire. Nem is arra kérünk, nem arra gyűjtünk. Enni kell meg inni. Van, aki azt mondja, nem vesz újságot, mert úgyis elpiálom a pénzt. Ha ő kerülne ide, ő is piálna." – mondta Pepe. Lassan hét órát ütött az óra, mennem kellett, de nem álltam meg, hogy még egy utolsó kérdést ne tegyek fel arról, hogy mit gondol, hogyan lehet kimászni ebből a helyzetből, talán egy kicsit följebb emelkedni.

Pepe válasza pedig nem lepett meg, azt mondta: "Sehogy". De most már legalább van ez az újság, ezt tudja árulni és örül, mert azért ez is egy munka. Örül, mert nem kell koldulnia, mint eleinte. Elmesélte, hogy vannak sorstársai, akik elkérik a pénzt, aztán zsebre teszik és nem adják oda az újságot. De Pepe kihúzta magát és büszkén állította: "Én mindig odaadom, mert ami jár, az jár. Mert én nem koldulni akarok, hanem dolgozni."


guko
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.