A buszmegálló, ahol munka után várni szoktam a hazafelé vivő járművemet, nincs messze a munkahelyemtől. Mindössze egy utcasarkot kell sétálnom. Igaz, a minden egyes házban vadul ugató vagy csaholó kutyák kissé hangossá és nagyon felejthetetlenné teszik a reggeleimet és a délutánjaimat, amikor megyek a munkába, vagy éppen jövök haza a munkából.
A mindennapi kenyerünk létrejöttében az égiek mellett magam is tevőlegesen részt veszek, a napi 8 órás, meglehetősen stresszes munkámmal.
Így aztán, amikor végre kidugom a fejem az irodából, és mélyeket szippantok a friss levegőből, többnyire nagyon elégedetten és jól érzem magam, ha hulla fáradt is vagyok. Ma is hatékonyan és sokat dolgoztam, szerettem az emberek többségét, tudtam segíteni nekik sok mindenben, ők is szerettek engem, ők is segítettek nekem, ha kértem, - gondolom ilyenkor magamban. Én szeretem a kölcsönösséget, az emberi egyenrangúságot, és ennek megléte mindig nagy örömmel tölt el, míg a hiánya kimondhatatlan fájdalommal és szomorúsággal.
A gondolati és érzelmi összegzés után általában már a buszmegállóban állok, és hálát adok a sorsnak, hogy pont ide épített valaki egy olyan kedves kis kertes házat, amely nap mint nap szemet-lelket gyönyörködtetően szól hozzám és mindenkihez, aki benéz a kerítésein át az udvarába. A háznak van egy előudvara, amely közvetlenül a buszmegálló járdájával határos, és van egy befelé nyúló hosszú sávja; befelé, a ház mögé, valahová, ahová senki sem láthat el. A ház bejárata is ott lehet, mert amit az utcáról látunk, az két ablak egy házfalban, és mivel valahol csak be kell menni ebbe a házba is, hát ezért gondolom, hogy a bejárat bent van, a nagy udvarban. Oda meg úgy lehet eljutni, hogy a kerítésbe vágott kapun át kell bemenni.
De van itt egyáltalán kapu? Másfél éve állok ebben a buszmegállóban, de istenuccse, nem tudom, és főként azért nem tudom, mert embert e másfél év alatt mindössze egyetlen egyszer láttam csak a házban, illetve annak udvarán. Egyszer, mondom, egyetlen egyszer állt a belső udvaron egy idősebb néni és egy középkorú hölgy.
Ez minden. Azelőtt és azóta sem láttam egy lelket sem mozogni ott; sem az előkertben, sem a belső udvaron, sem a házban. Télen már kissé sötét van, amikor hazafelé jövök, de világosságot sem láttam az ablakban, ha jól emlékszem. Lakik itt egyáltalán valaki? És ha lakik, ha nem, miért olyan fontos ez most nekem?
Nos, csak azért, mert a kert, az ÉL. Úgy él, ahogy én még keretet élni sosem láttam. Igaz, hogy egy panellben lakunk közel tíz éve már a lányommal és a kutyánkkal, de előtte azért nekünk is volt 5 évünk egy vidéki házban, ahol természetesen kert is, udvar is volt. Én aztán jól tudom, hogy ahhoz, hogy az a legparányibb kertecske is éljen, és virágozzék, mennyi gondos és pontos munkára és odafigyelésre van szükség. Vagyis, tehát, emberi erőfeszítésre, s ehhez pedig emberre (vagy nőre).Itt viszont nincs ember, de a kert szinte naponta hozza újabbnál újabb terméseit. Minden héten más-más virág nyílik egész éven át. Amikor végre odaérek a megállóba, mindig reménykedem, hogy nem jön még a busz, és kicsit elnézegethetem ezt a pompás látványt. Virágmeditációnak nevezem, amikor csak belebambulok a különféle gyönyörű virágok színeibe, formájába, és csak nézem, nézem, nézem őket, szinte a szememmel szíva be a szépségüket, gyógyítóan friss, frissítően gyógyító energiájukat.
Bár kint is változik az időjárás, de városban lakván és ebben a felfordult világban, a csuda tudja már sokszor, hogy tavasz van- e vagy ősz, tél vagy nyár, s hogy mi jön, mi múlik el. De ebbe a kertbe beletekintve színes, élő mozaikképként tárul elénk a látvány; már megint ment előre az idő, már megint más virágok bújtak elő valami belső beépített rendnek és rendszernek a következtében, már megint új színekkel kápráztat el a természet, már megint ajándékot kapok, sok-sok virág mosolygásában minden nap, minden délután, amikor fáradtan és kimerülten szemeimet és lelkemet rajtuk pihentetem.
Pár hónapja befedte az egész udvart és az egész előkertet a hó. Az a hó, ami idén szakaszosan hol előjön, hol meg eltűnik, hol ápol s eltakar, hol meg felfedi újra a rücskös sebhelyeket, kopasz foltokat, kutyakakis, ember szemetes területeket a csupasz földön. Csak hó és más semmi… Nem baj. A hó is szép és mélységes fehérségével, megnyugtatja az emberi idegrendszert, a lüktető, pörgő munkaórák után, a ki tudja mire hazaérés előtt, és e kettő között, egy pár perc csendet adva a szívemnek. Így is jó volt, hogy csak hó volt. Kezdtem már hó-zzászokni.
De tegnap délutánra stílszerűen kibújtak a hó alól annak virágai, a hóvirágok. És tényleg, mintha a hó lett volna az a táptalaj, amiből először csak csukott szemmel és kicsit félve, de aztán egyre bátrabban és magukat megmutatva kidugták fejecskéjüket az élénkzöld száraikon. Hófehér, csudaszép, lehajló fejek, melyeknek darabja 10 ezer forintot ér a legújabb emberi rendeletek számításai szerint,- mármint hogy tízezret kell fizetnie annak, akik letépi erdőn- mezőn ezeket a védett virágokat.
Az „én” hóvirágjaimat nem akarja letépni senki sem. A kertben és az udvaron még vagy már nincs ember, aki a földhöz és annak lakóihoz hozzáérne. Lehet, hogy már nem is élnek a lakói ennek a háznak, de a kis kertbe vetett növények úgy kelnek életre hetente, mint az emberi szívekbe vetett bizalom és hit. Újra és újra, örök körökben megújulva, előbújva, próbálkozva, mosolyogva, fogvacogva, kissé remegve és fázva, de bizakodva, hogy hátha,… Hogy hátha egyszer érdemes lesz, hogy hátha egyszer kiderül, hogy miért kell élnünk, hogy talán megtudhatjuk a titkot, amit ezek a kis virágok nálunknál sokkal jobban tudnak, sejtenek. Hogy csak lenni, hogy csak tenni, amit kell ott, ahol vagyunk és azzal, akivel és akkor, amikor, mert csak így érdemes.
A buszmegállóból álmélkodó, csodálkozó, meghatott emberi tekintetek nézik, ahogy a kert napról napra, hétről hétre önállóan is új életre kel. Nem bántja senki a friss hajtásokat, mert valahol a szíve mélyén mindenki tudja és érzi, hogy élni érdemes, s hogy az élet ekkora csodáját önkezével senki nem pusztíthatja el.
Ha bánatos vagy, ha haragszol, ha nagyon vagy kicsit is fáj, csak sétálj egyet és nézz be a házak udvarába és kertjeibe! A szíved felderül majd, még akkor is, ha közben könnyes a szemed. Itt a tavasz. Ébredj te is!
MIRA
A buszmegálló, ahol munka után várni szoktam a hazafelé vivő járművemet, nincs messze a munkahelyemtől. Mindössze egy utcasarkot kell sétálnom. Igaz, a minden egyes házban vadul ugató vagy csaholó kutyák kissé hangossá és nagyon felejthetetlenné teszik a reggeleimet és a délutánjaimat, amikor megyek a
Tetszett a cikk?



