Itt a Farsang, itt van újra, és én igazából nem tulajdonítottam eddig túl nagy szerepet ennek. Valójában, szégyen ide meg oda, azt sem tudtam, mifán terem.
Ezért, amikor jó pár évvel ezelőtt több előadást meghallgattam a Szerves Kultúra tárgyköreiből, akkor döbbentem rá arra, hogy egy kifordult, eltorzult és csökevényes világban élünk ahhoz képest, hogy az ünnepeink eredetileg mit jelentettek, mit jelképeztek és hogyan ülték meg azokat. Ahogy minden más egyéb jelképünk is, például a zászlók, a csillagok, egyes szimbólumok is teljesen mást jelentettek akkor és ott, amikor és ahol létrejöttek.
Aztán eltorzultak, megváltoztak, és mára már az anyjuk sem ismerne rájuk.
És így vagyunk ezekkel a hagyományos ünnepnapokkal is. Valami dereng, sejtjük, hogy mit kell tennünk, megvesszük a hozzávalókat, aztán elmúlik ez is csakúgy, mint minden más. Karácsonykor karácsonyfa dukál, meg szaloncukor, jobb helyeken még habcsók is, szentebb helyeken éjféli mise, evősebb helyeken halászlé, rántott hal, beigli és a többi. De főleg igyekszünk meghittséget és szeretetet is varázsolni magunk köré, ha nagyhirtelen elő tudjuk rántani ezeket a minőségeket a láda fiából. Csendes ünnep a születésé.
Szilveszterkor trombitálunk, durrogtatunk, őrjöngünk, pezsgőt pukkasztunk, hajnalig táncolunk, délig alszunk, és akkor is hangversenyt hallgatunk. Hangos ünnep a régi elengedése és lezárása, no meg az új megnyitása.
Szülinapkor, happy birthday, tortagyertya, gyertyatorta, már megint idősebbek lettünk, hát megérdemlünk egy drágább ajándékot és azt is, hogy legalább azok velünk legyenek ilyenkor, akik a barátainknak, családtagjainknak nevezik magukat. Aztán, ha mégsincsenek ott, meg nem is vesznek semmit, akkor lehet szülinapi depresszióba esni, és azon gondolkodni, hogy jó helyre születtünk-e egyáltalán…
Húsvétkor kötelező a sonkatojás (ham and eggs), a locsolkodás (a hány locsolód volt számszerinti megmérettetése), a piros és színes repedt-törött tojáshéjak másnap a kuka mellett és a nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet…
De a farsang-kór, az a legjobb. Ilyenkor azzá lehetünk, akikké csak akarunk. Álarcot, maszkot ölthetünk, beöltözhetünk bárminek és bárkinek. Talán az lenne a legjobb, ha a valódi árnyék énünknek öltöznénk be. Igaz, ehhez is nagyfokú tudatosságra és önismeretre lenne szükségünk.
Én például tavaly egy farsangi jelmezes buliba úgy mentem el, hogy egy hatalmas nagy piros szívet vágtam ki vastag papírból, és feltűztem a mellkasomra, valamint egy nagyon pici, vadpiros miniszoknyát és fekete harisnyát, magas sarkú cipőt húztam magamra. Na, mit gondoltok gyerekek, kinek öltözött a néni (vagy minek öltözött ahelyett, hogy inkább vetkőzött volna)? Hát igen, én egy nagyon-nagyon jóságos, nagy szívű, mindenkit szerető prostinak öltöztem, akinek a lény-ege a szívében van. Biza! Jó volt nagyon. Nyertem is valami díjat, főleg azért, hogy így meg mertem mutatni magamat.
Idén nem farsangolok már, nem öltözöm álruhába, és nem is megyek el semmilyen jelmezes buliba sem.
Idén sajnos csak azt adhatom, mi lényegem; sokak számára semmitmondó, másoknak örömöt adó, magamnak csodaként ragyogó önmagam. Valamikor dél körül ugyanis, mintha átléptem volna a saját árnyékomon.
De nem akarok nagyképű lenni, mert az már megint egy újabb álarc lenne kedves kis fejemen.
Én, én vagyok, és ez a nagy büdös igazság. Akár Karácsony, akár Szilveszter, akár Húsvét, akár szülinap van. Én biztos, hogy olyan leszek aznap is, amilyen minden nap vagyok; álarcok és álharcok nélkül, tisztán megmutatom magam. Akinek nem tetszik, ne vegyen magára!
MIRA
Itt a Farsang, itt van újra, és én igazából nem tulajdonítottam eddig túl nagy szerepet ennek. Valójában, szégyen ide meg oda, azt sem tudtam, mifán terem.
Tetszett a cikk?



