„Már megint itt van a szerelem,
már megint izzad a tenyerem.
Minek? Minek?…”
Emlékszünk még erre a régi dalra? És még „hány”-ra? Dalra, versre, szerelmetes üzenetekre…? Magyarul, angolul, franciául, svédül és végül akár még oroszul is.
„ „I LOVE YOU. Szégyellem, de kellesz piszkosul…” , stb.
Olyan rosszul érzem magam minden Valentin napon már jó ideje, amikor nem kapok ilyen vagy hasonló üzeneteket már senkitől, hogy azt el sem tudom mondani. Ezért aztán inkább leírom. Az én kedveseim mára már mások kedvesei, és hozzám nem is mindig kedvesek. Az én undokaim (nem unokáim!) meg miért is küldenének nekem szerelmes szavakat az éteren át?
Tőlük csak fájdalmasan bántó és dühítő e-maileket kapok, tegyük hozzá, teljesen jogtalanul és meg nem érdemelten. Az én „voltjaimból” kifogyott a férfias gálánsság, és a „vanjaik” miatt már az odafigyelés, a múlt felvállalása, a szép emlékek ápolása is. Bunkó paraszt módon, hozzájuk és hozzám, a valaha szép kapcsolatunkhoz teljesen méltatlanul bánnak el velem. Hogy miért, azt még nem tudtam megfejteni eddig, de biztosan jó okuk van rá. Viszont többé már nem akarom megérteni őket és jó kislány lenni hozzájuk én sem.
Jaj, most látom, ez nem a szerelem, hanem inkább a gyűlölet hangja. Bocsánat, mindjárt visszatekerek a szerelemére. De hát onnan kezdtem.
Én ilyenkor is emlékeznék, szépen és kedvesen. Mondjuk, összehívnám őket egy koktélra, vagy elénekelnénk együtt egy dalt, vagy aznap bejárnánk azokat a romantikus helyeket, ahol valamikor kéz a kézben andalogtunk. Tudom, hogy mindenki elfoglalt és rohan valahova, de mégis. Az ünnepek nekem mindig arra jók, hogy megálljunk egy kicsit, és elgondolkozzunk az adott ünnep jelentésén és jelentőségén.
Jó, lehet, hogy a Valentin nap nem egy magyar ünnep, vagy ha az, akkor legyen inkább Bálint nap. Jó lehet, hogy ez valami kapitalista csinálmány, de az is lehet, hogy nem. Nekem tök mindegy. Én örülök annak, hogy van egy napja, van egy ünnepnapja a szerelemnek. Ugyanúgy, mint a szeretetnek, mint az anyáknak, mint a nőknek, mint a születésnek és a feltámadásnak, és így tovább…
Azt olvastam, hogy ez a nap feljogosítja akár a plátói szerelemeseket is arra, hogy megkeressék egymást, hogy írjanak vagy küldjenek egymásnak valami szépet. Szóval én ezt tenném, de akkor megint jönnének a félreértések és a menekülések és a támadások-védekezések.
Mert még a szerelmet sem merik megélni az emberek úgy istenigazából, azt a szeretetet pedig, ami minden igazi szerelem mélyén alapkőként ott van letéve, és a szerelem elmúltával is ott maradhatna, még kevésbé engedik szabadjára.
A szeretet és a szerelem viszont szállni szeretne szabadon, áradón; ölelni mindent és mindenkit odaadón, nem pedig kalitkába zártan verni a rácsát addig, amig szét nem megy rajta a feje vagy a rács maga, addig amig szeretet és szerelem helyett már-már gyűlöletet nem érez, mert nem szabad, mert nem lehet, mert félnek, mert félünk, mert fél emberként hogy is szerethetünk?
De azt a verssort is ismerjük ugye még, hogy „ölnek, ha nem ölelnek..”, és azt a gondolatot is talán, hogy az agresszió a ki nem elégült vágyaink tragikus kifejeződése.
Na, de most ünnepelünk, ne legyek megint ünneprontó!
Én egy született ünneprontó vagyok. De csak azért, mert az ünnepeket valóban és igazán, tiszta szívből és őszintén szeretném megünnepelni, és ha azt látom, hogy hazugul és álságosan, hogy felületesen és szétszórtan, hogy csak a kellékeikkel és nem a tartalmukkal ünnepelnek az emberek, hát akkor inkább nem megyek el ünnepelni, vagy ordítok, hogy ÍGY NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!
Hogy így sohase!
Több évtizeden át szerettem, voltam szerelmes, adtam magam és mindenem a szeretett férfiaknak és nőknek, gyermekeknek és állatoknak. Na, ne érts félre, én valóban szinte szerelemmel tudtam szeretni minden élőt s élettelent. Egyszerűen, mert gyárilag ilyen vagyok.
De ezt többnyire előbb vagy utóbb mindenki félreértette, valami mögöttes és alantas szándékot szimatolt mögötte, és úgy megbántott, ahogy csak tudott, hogy nézze, még hányszor rúghat belém anélkül, hogy azt mondanám: ELÉG! ÉRTED? ELÉG VOLT! TAKARODJ A SZEMEM ELŐL! TÖBBÉ SOSE LÁSSALAK!
De én egyszer sem mondtam ilyet, hanem mint jó katólikus, százszor és ezerszer megbocsátottam, és visszafogadtam mindenkit. Hogy lássák, így kell tudni mindig megbocsátani, újrakezdeni tiszta lappal, és szeretni feltételek és elvárársok nélkül.
Erre aztán már nem lehetett mit lépniük mást, minthogy valami koholt váddal és indokkal, abszurd helyzeteket produkálva rombolták szét az önbecsülésem utolsó kis szilánkjait is. De az ő kezük még csak véres sem lett, és az, hogy az én szívem már alig is bírja ezt, nem érdekelt senkit sem.
Így lettem én az idők során mártír, önsajnáló (mert ki sanáljon, ha senki sem sajnál), szegény én, akinél szerencsétlenebb lúzer még nem született erre a világra.
„ Az életemnél is jobban szeretlek!”- hányszor mondtam ezt a szerelmeimnek, a gyerekeimnek. De minek? De kinek?
„Hányni kell. Hányni kell.”
Hogyan is tehettem ezt önmagammal, az életemmel, amit én kaptam egyes egyedül, hogy arra vigyázzak és neveljem fel? Hogyan lehettem ennyire balga és csak kifelé figyelő, mint megannyi birka társam ebben az árnyékvilágban?
Nem is értem.
Azt hiszem, a megvilágosodásos pillanatok sajátja ez a „nem is értem, hogy lehettem, hogy tehettem…” érzés. És én most megvilágosodottnak érzem magam, hiszen csak ezt mantrázgatom már egész nap: Hogy tehettem, hogy másokat szerettem magam helyett? Hogy lehettem ennyire magam ellen? Hogy bánthattam ilyen sokáig magamat önsorsrontó, önpusztító, magamat nem kímélő, az életemet másokért feláldozó kifelé figyeléssel, rettegve, hogy ki mit mond rólam, s kívánva, hogy mindig jó kislánynak lássanak?ű
Nem is értem.
Éljen és virágozzék hát a mai Valentin nap, de másoknak!Én egy új kitűzőt teszek a gomblyukamba, ami így szól: „I LOVE ME!
És ezentúl vállalom, hogy ha „kell”, hát ünneprontó leszek.
Ünneprontók egyesüljetek!
Aztán, ha majd már tényleg tudom szeretni magamat, és nem bántom sohasem, akkor, de csakis akkor fogom megint valakinek azt mondani, hogy SZERETLEK KEDVESEM, MINDENEM A TIED. És valóban nem várok el tőle semmit sem Mert addigra már úgysem vehet el tőlem és belőlem semmit, hiszen minden és mindenki EGY. És ez nem mindegy.
MIRA
"Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek?" Emlékszünk még erre a régi dalra? És még "hány"-ra? Dalra, versre, szerelmetes üzenetekre? Magyarul, angolul, franciául, svédül és végül akár még oroszul is.
Tetszett a cikk?



