Igen, a langyos víz csak csobogott és csobogott, amíg elkészültem a vetkőzéssel. Kértem Ábelt, hogy a víz jó forró legyen inkább, mert én azt szeretem, főleg, ha már ücsörögni is fogunk benne.
Amikorra én készen álltam, ő már benne ült a kádban. Vicces volt, ahogy levetett szemüveggel, pőrén ott pancsizott előttem, mint egy kisgyermek, vagy talán inkább, mint egy joviális idős úr a Széchenyi fürdő meleg vizében. Ahogy én is a kádba huppantam, már tényleg uszodai, gyógyfürdői hangulatom lett. A meleg víz nyakig elborított bennünket, és kicsit ide-oda teszegettük a lábainkat, hogy kényelmesen elférjünk benne.
Szégyelltem magam. Eltakartam bizonyos testrészeimet, és csak a vállaimat engedtem látni Ábelnek. Magam sem igen értettem, hogy miért. Talán azért is, mert az elmúlt egy évben kissé romlott a testem kinézete, amióta nem volt kedvesem, meg talán azért is, mert estére mindig felfúvódik a hasam, és nem szerettem volna, ha Ábel ezt látja, érzi, nézi, stb. Emlékeimben még elevenen élt, amikor kis kedvesemmel fürösztöttük egymást a mi lakótelepi egyemberes kádunkban, és az a mód, az az út, ami oda vezetett, hogy ezt megtegyem.
Valahogy ő olyan finoman és különlegesen tudta kérni, illetve kérdezni tőlem mindig, hogy mit csinálhatunk és mit nem, hogy szinte nem is lehetett ellenállni a kéréseinek. Vagy ha ellent is álltam egy ideig, akkor is hamarosan rájöttem a dolog ízére, hasznára, arra, hogy ezzel őt segíthetem a tapasztalatszerzésben, magamat meg a jóleső élvezetekben és tanításokban. Így aztán hamarosan minden kérésére igent mondtam neki. Valahogy abban az időben 1-2 évvel ezelőtt, amikor ő volt nekem, az alakom is megváltozott; feszesebb, simább lett a bőröm és mindenem, kisebb a hasam, és lemertem vetkőzni előtte fényes nappal is és a kádban is. Sokszor szappanoztuk be egymást állva, mosdattuk meg egymást, egymás ölében vagy egymással szemben ülve, vagy úgy, hogy csak ő volt a kádban, én kint és fordítva.
De ugyanilyen nagy örömet jelentett az is, ha olajjal behintve, teljes testi masszázst adtunk egymásnak. Vagy amikor eper szezonban eprekkel szórta be a testem és leeszegette rólam, és sorolhatnám. Oppá! Már megint ő van a fejemben, miközben Ábellel ülök egy kádban. Miért van ez?
Előveszem a jobbik eszem és a realitásérzékemet, és mintha egy kellemes melegvizű strandon ücsörögnénk, elkezdek beszélgetni Ábellel. Történeteket mesélünk az életünkből, olyanokat, amilyeneket a másikunk még nem ismer. Lassan kihűl a víz alattunk és körülöttünk.
- Nem mosdatjuk meg egymást? – kérdezi Ábel.
- Most nem. - felelem én, mert nem érzek erre semmilyen indíttatást sem magamban. Gyorsan kimászom, megtörölközöm, és bebújok a frissen vetett ágyba.
- Mindjárt jövök én is! - kiáltja Á., és én egykedvűen várok rá, bár jól érzem magam. Jó így kinyúlni most a tiszta ágyneműben, meztelen testtel. Á. jön, és mellém, simul, átöleljük egymást, és lassan megint egyre jobban felforrósodik párna-paplan. Az ölelésünk most szenvedélyesebbnek tűnik, mint az előző nap volt, többet kipróbálunk egymással, és már nem sírunk csak nevetünk. Jól vagyunk. Egy idő után mégis abbahagyjuk, és nyugovóra térünk; lábtól fejig, ahogy én szeretem, de most két különböző irányba fordulunk el, és nem fogjuk meg egymás kezét sem, ahogy a volt kedvesemmel szoktuk. Hiányzik az az élmény, amit vele éltem csak át egész eddigi életem során. Ábelt szeretem és tisztelem, az életemet is rá tudnám bízni, mert bízom benne, minden szinte tökéletesnek tűnik, mégsem érzem azt a fellángolást és a minden porcikámat zsigeri szinten felkavaró és folytonosan izgalomban tartó remegést, amit az előző kedvesemmel éreztem, akire viszont nem bíztam volna rá az életemet egy napig sem. Furcsa játékai ezek a sorsnak; vagy arról szólnak, ahol éppen tartunk, és csak akkor nyerhetjük el az igazi és teljes szerelmet, a valódi egymásratalálást minden szinten egymással, ha mi magunk is teljesek és egészek leszünk? Vagy csak nekem vannak maximalista igényeim? Azt írta egy asztrológus nemrégen nekem, hogy ne várjam a tökéletes kapcsolatot, mert olyan nincs, vagy a tökéletes férfit, mert hogy olyan sincs. Én viszont úgy vagyok ezzel, hogy nem a tökéletes férfit várom, de a tökéletes kapcsolatot igen, és amíg nincs ilyen, addig nem érzem azt, hogy minden rendben lenne. Most ugyan igyekszem tökéletes rendet tenni önmagamban, de tudom, hogy ezt naponta képes felborítani sok minden, és kezdhetem újra, úgyhogy ez nem lehet egy kövület. De lángolás nélkül, a zsigeri egyesülés isteni élménye nélkül, mit ér egy férfi-női kapcsolat? (most nem az egyszerű baráti vagy kollegiális és egyéb férfi-női kapcsolatokra gondolok, hanem a szerelmeikre)
Igaz, hogy meg lehet szeretni egymást. Igaz, hogy meg lehet tanulni egymást, hiszen valószínűleg mi sem tudtunk mindent az elején még a volt kedvesemmel, de mégis egy olyan magas szinten kezdtük el, hogy annál alább én már nem tudom adni, és pillanatnyilag nem hiszem, hogy ez létrejöhet pusztán az idő múlásával és az emberi szeretettel. Ez valami olyan, ami ösztönszinten vagy van, vagy nincs, és a lélek csak emeli, de ha ösztönszinten nincs meg, akkor azt a lélek sem tudja létrehozni szerintem, bár én semmitől sem zárkózom el.
Ahogy Ábel mondta, írta egyszer; ha ott van a mag, akkor az bármikor ki is csírázhat, és akármi megtörténhet. De a mi „magunk”, szellemi töltésű mag, a testi csak később jött hozzá, míg a volt szerelmemmel már az elején a testi töltés szította a kapcsolatunk – sajnos hamar hamvába haló – tüzét. Most akkor melyik a jobb, kérdem én.
Elalváshoz készülődtünk, és el is aludtunk hamarosan. Álmunkban csöngettünk egy kicsit, majd reggelre kelve ismét ölelkeztünk, talán most még forróban, mint az éjszaka, mégsem törtünk át a mindenség kapuján.
Rendesen elkészültünk, és indultunk a visszaútra. A földút most kemény volt a közben beköszöntött hidegtől, de szerencsénkre nem fagyott síkossá, így hamar és könnyen elértünk a nagyvárosba. Ábel kitett a pályaudvaron, én illedelmesen megköszöntem neki mindent, és elköszöntem tőle azzal a kérdéssel, hogy szerinte jöjjek-e még hozzá.
Perszehogy gyere, válaszolta, de hangjában nem volt szenvedély.
Elszomorodtam. Három csodálatosan teljes nap után miért érzem úgy, hogy nem történt semmi sem? Nem tudtam rá a magyarázatot.
A vonat már a pályaudvaron állt. Meg volt a hely-jegyem. Leültem. Szerencsémre ez egy igen tiszta és elegáns vonat volt, s a kocsiban egy szóló helyre kaptam jegyet. Ennek most kifejezetten örültem, mert magamban akartam lennei ezalatt a pár óra átmeneti időszak alatt, amíg visszatérek a saját megszokott kerékvágásomba.
Előttem egy huszonéves rasztahajú srác ült, a velem szemközti oldalon pedig két szintén huszonéves, magas vékony fiú ült vidáman beszélgetve.
Ahogy rájuk néztem, megmoccant bennem zsigeri szinten a nőiségem, a nemiségem. Ha fiú lennék, most azt mondanám, hogy már a rájuk nézéstől is … De nőként is ugyanazt a rejtett kis belső remegést és rándulást éreztem, amit az elmúlt napokban spontán egyszer sem éltem át, csak tettlegesség hatására.
Őszintének kell lennem magamhoz; nem hazudhatok szerelmet ott, ahol nincs, gondoltam magamban. De a mozaikokból, amiket a kedveseim hoznak elém, lassan összeáll a kép, hogy milyen társat is szeretnék én az életemben, ha még megadná a sors nekem.
Legyen az alapja a bizalom, az erős, biztonságos és kölcsönös barátság és emberi szeretet, tisztelet és elfogadás, valamint a hűség és az őszinteség. De szükséges a kreativitás, a szellemi izgalom és meglepetések sora is, a játékosság, a nevetés, és a test minden porcikájának egymásra találása és szeretése is egyben. Mindezt öntsük le forró lángoló csokival és csókokkal, amiket akkor is érzünk, ha nincs velünk a másik, de ha velünk van, akkor egy érintésére is a Jóistenhez repülhetünk.
Legyen hát mindennapos vendég Isten a hálószobánkban, ahogyan egy nagyon kedves, ismert spirituális tanító fiú írta a könyvében, és kerüljön el minket messze az egó, a hűtlenség, az otthagyás, a becsapás, a kritizálás, a számonkérés, a felelősségre vonás, a vitatkozás és a veszekedés ördöge! Legyen béke és nyugalom a kapcsolatunkban mindig, de legyen annyi izgalom és újdonság is nap mint nap, hogy soha ne unjunk egymásra!
Miközben ment a vonat hazafelé, lejegyeztem az elmúlt napok történéseit és az akkori gondolataimat. Jegyzeteim végén egy Republic szám jutott az eszembe, amit hazafelé a metrón már szinte félhangosan dúdoltam magamban, és ami így szólt:
„ A mesének vége és álmodom, hogy virág nyílik a domboldalon, a felhők fölött ragyog a nap, ha itt lennél velem….”,- s hogy ki legyen itt velem, nos én azt már nem tudom, csak szeretném, hogy jöjjön el ő, a nagy Ő, akárki is ő, még ebben az életemben. Ámen.
MIRA
Igen, a langyos víz csak csobogott és csobogott, amíg elkészültem a vetkőzéssel. Kértem Ábelt, hogy a víz jó forró legyen inkább, mert én azt szeretem, főleg, ha már ücsörögni is fogunk benne. Amikorra én készen álltam, ő már benne ült a kádban. Vicces volt, ahogy levetet
Tetszett a cikk?



