A borosüveget, vagyis inkább az üveg bort kezében tartó férfi széles mosolyra húzta a száját, amikor kezet fogva bemutatkoztunk egymásnak.
- Tényleg, Te lennél az, Mira? Ezer éve nem láttalak? Én az a Péter vagyok, tudod, aki az egykori egyetemi teaház egyik oszlopos tagjaként együtt dolgozott a pároddal azon, hogy legyen vidékre leköltöző, értelmes emberi életet élő közösség Magyarországon is, ahogy azt ő nyugati kommunák látogatásai alkalmával tapasztalta.
Nagyon megörültem a múltból hirtelen felbukkanó fiúnak, akinek a valaha szép sűrű göndör haja most már ugyan félig kihullott, de a szemében lévő kíváncsi értelem még mindig nem szűnt meg.
Bár pont róla mondta Á., hogy nagyon sokszor érzi magát elkeseredettnek a sikertelenségek és a sziszifuszi megtapadási kísérletek miatt, de azért kitart még feleségestül, gyerekestül, ugyanúgy, ahogy a többi 5-6 család is, akik végleg beköltöztek ebbe a maguk által létrehozott kis faluba.
- Hogy kerülsz ide? Mikor jöttél? Meddig maradsz? - hangzottak a jól ismert kérdések felém is de hangsúlyukban inkább kérően, hogy ugye itt maradsz sokáig és hogy ez nem csak egy délibáb, és hogy itt leszel most is velünk,- ilyesmiket véltem kihallani és érezni a szívemben.
Ahogy egymás után jöttek a többiek is, ezek a kérés-kérdések meg-megismétlődtek. Volt, akit nem ismertem, soha nem is láttam eddig, volt olyan, akivel már délelőtt összefutottunk, meg olyan is, akinek csak a nevét ismerhettem eddig egy-egy hírlevélből, körlevélből, mely az öko- vagy még inkább élő falvakról szólt.
Jó volt így testközelben látni és érezni őket. A papírszagú szentenciák megelevenedtek a csillogó, élő szemeikben, gyermekeik vagány, bátor, energikusan erős jelenlétében. Mert voltak, akik a gyerekeiket is elhozták a közgyűlésre.
Ábel jó házigazdaként, kenyeret, kolbászt és bort szolgált fel a jónépnek, akik mellé tették, amit ők hoztak, süteményeket, egyéb italokat és ételeket.
Arra a kérdésre, hogy én ki vagyok és hogy kerültem ide, ugyanúgy Ábel válaszolt, ahogyan az én kérdésemre is, hogy ő és a többiek hogy kerültek ide.
Hallgassuk hát, ő mit mesél!
A vonat befutott az állomásra. Nem is állomás volt ez igazából, csak
megálló, hiszen nem volt sem váltó, sem peron, az egyetlen bakterházat
pedig átalakították, azóta egy család lakik benne, nincs váróterem,
nincs pénztár, a vonaton a kalauztól kell jegyet venni...
Mira leszállt. Nem is tudtam, higgyem-e, nem-e, hogy tényleg itt van, és tényleg megérkezett. Bár talán két évtizede is már annak, hogy
ismerem, a kapcsolatunk szűk éve szorosabb csak, és bár többször is meglátogattam fővárosi lakában, ő most látogat meg engem először. Tulajdonképpen nemigen tudom, miért nem jött eddig, különféle
félelmekről beszélt, melyek tárgyai nyáron a kullancsok, télen a
kutyák, meg a hóesés voltak. Nemigen lehetett egyértelműen kideríteni,
hogy tényleg ezek-e a valóságos félelmei, vagy van valami mélyebb, be
nem vallott, esetleg tudat alatti gondja is, amire mindezek könnyű
ürügyül, érthető magyarázatul szolgálnak. A legutóbbi megígért, de teljesítetlen látogatási dátum épp egy héttel korábban volt, akkor
nagyon készültem rá, sütöttem is, meg főztem is, meg takarítottam is,
aztán telefonon visszamondta a dolgot, és én szinte letettem arról,
hogy valaha hajlékomba jöjjön.
Mira leszállt a vonatról. Ő volt az, itt volt, jólesett neki, hogy még
a vagonból megláthatott, hogy felismert, és még azon a pár perc
hosszúságú sötét bizonytalansági alagúton sem kellett áthaladnia, ami
a vonat végétől a mozdonynál várakozó barát-ismerős-rokon
megpillantásához szükséges. Jól esett neki, hogy a lépcsőről már én
segítem le, és a kabin melegségét rögtön a karjaim melegségére
cserélheti, azonnal beszállhat a közelben várakozó műcsótányomba, és
hamarosan az otthonom melegségét is érezheti.
Tizenöt éve élek a környéken. A rendszerváltás a magánéletemben is
változást jelentett, éppen válófélben voltam, és egy birka, egy
bicikli és egy számítógép társaságában új életet kezdtem egy vidéki
falucskában, nem messze onnan, ahol most lakom. Itt több barátommal
egy ökofalut építettünk fel, ahol a Természet legvégsőkig való
tiszteletére, és az egymással való kapcsolatra és barátságra építve
szerveztük újjá az életünket. Ez persze itt nemcsak valami nagyon
nagyúri hóbort, de szükségszerűség is. A nagy semmi, a puszta, a
rengeteg közepén új életet kezdőkre a környezet ugyanis addig
ismeretlen, új törvényeket kényszerít.
Jézus és Szent Ferenc óta sokan, sokféle indíttatással költöztek a
pusztába. Lehet itt vezekelni, lehet megtisztulást remélni, hisz lehet
tisztaságot, szépséget keresni, de egyedül itt lehetséges meg is
találni. Lehet a civilizációs diktatúrának ellenszegülni, a nyakkendős
külvilágra, a jóvágású szépfiúkra, a borotvált fejű, kigyúrt bikákra, a
könyökvédős bürokratákra vicsorogni ordas Majakovszkijként, aki
pecsétek előtt szintén nem esett hasra.
Aztán lehet csak egyszerűen a Szabadságot keresni (figyelem!! ez a
fogalom a merő ellentéte a katonai blokkunk által szőnyegbombázással
terjesztettének!!), a városi nyolc óra munka, pihenés és szórakozás
rágógumi ízű taposómalmát széttörni, és kilépni belőle. Egy biztos: az
igazi szabadság a lélek belső szabadsága, amihez egy belső rend is
szükséges. Mindehhez pedig a városi lét alig ad megfelelő környezetet.
A túlzott munkamegosztás felelőtlenséget eredményez: a felelőtlenség
pedig függő helyzetbe taszít és tart. Inkubátorállapot: melyben dróton
jön az áram, csövön a víz, a gáz, és ugyanígy megy el a szennyvíz, a
mosogatólé és az ivóvízzel mérgezővé vadított termékeny arany, az
öblítős illemhelyek végterméke.
Miután ide költöztünk, naponta tanultunk valamit. Itt más a világ, más
a környezet, mások az emberek és mások a törvények. Miközben
elutasítottuk a csinált szabályok és rendeletek bikkfanyelvén
megfogalmazott, botcsinálta és fegyverek vigyázta rendszerét,
mindezeknél lényegesen magasabb törvényeket tanultunk nap mint nap. A
Természet ugyanis sokkalta szigorúbb bármilyen főnöknél, bármilyen
rendőrcsizmánál és bármilyen bírói pálcánál. Nem enged kivételt, nem
lefizethető, nem tesz különbséget bőrszín, vallás, nem vagy egyéb
személyes tulajdonság alapján.
Mirát tehát ide hoztam haza, ebbe a faluba, amely egyébiránt a világ
közepe, és talán egyik utolsó aranyos szeglete. Kiszállt a kocsiból,
és szemmel láthatólag rögtön otthon érezte magát, és rögtön jobban is
lett, korábbi kínzó fejfájása is mintha enyhült volna. Kiszállt,
nyújtózott egyet, mélyeket szippantott a számára szokatlanul
kristálytiszta levegőből. Azonnal megbarátkozott a ház zordon őrével,
a farkát barátságosan csóváló, Bundás névre hallgató ebbel.
Megelégedéssel nyugtázta, hogy tényleg füstöl a kémény, körülnézett,
már amennyire az estébe hajló időpont ezt lehetővé tette, szemével
körülölelte a kis házat, a kopár téli fákat, a tavacskát, meg a
dombokat, az erdőt, és kinyitotta az ajtót, hogy a ház is befogadja.
MirÁbel
Nagyon megörültem a múltból hirtelen felbukkanó fiúnak, akinek a valaha szép sűrű göndör haja most már ugyan félig kihullott, de a szemében lévő kíváncsi értelem még mindig nem szűnt meg.
Tetszett a cikk?



