Nos, akkor most már folytassuk onnan, ahol abbahagytuk a történetünk lineáris kronológiai elmesélését, az érzések és az érzékek birodalmának szűrőjén által és tétova…

Nos, akkor most már folytassuk onnan, ahol abbahagytuk a történetünk lineáris kronológiai elmesélését, az érzések és az érzékek birodalmának szűrőjén által és tétova…

Tehát, reggelre kelve, minden porcikánkat gyógyítóan átjáró napfényre ébredtünk. A reggeli rutinteendők után már alig vártam, hogy kimenjek végre a ház elé körülnézni, most már világosban is.

Amint kiléptem, szememet össze kellett szűkítenem a vakító napfénytől, s így nem is láttam, amikor Bundás felém közelített boldogan csaholva, és már ugrott is a combomra.

- Szia, Bundi, jó reggelt! Jössz te is velünk falutjárni-kelni? – kérdeztem a kutyust, aki boldog igenlő farkcsóválásokkal jelezte, hogy jön ő, persze, hogy jön, ő aztán mindig mellettünk és velünk lesz, akárhová is megyünk. Ábel is elkészült, rendbe tette a kályhát úgy, hogy azért ne hűljön ki, amíg nem vagyunk otthon. Itt nagyon fontos, hogy legyen mindig parázs, hogy a tüzet szítsa valaki, hogy egy napra se aludjék ki, mert akkor nagy munka mindig újra kezdeni, még akkor is, ha öreg róka virtuóz újrakezdő Ábel is, mint jómagam.

Elindultunk hát felfedezni a környéket. Ábelnek ez már nem volt újdonság, hiszen jó ideje, hogy itt lakik, én viszont csak ámultam és bámultam a gyönyörűen megkomponált és megformált dimbes-dombos táj láttán. Az egyik dombcsoporton áll Ábel háza és még vagy 5-6 komájáé, ahogyan ő a szomszédjait hívja. A másik dombon – micsoda csoda és nem véletlen –, állnak olyan házak, amelynek lakói nem igazán állnak szóba velük. Két domb, talán ha 8-10 család összesen, és máris és mégis szakadás van e kettő között is.

Vajon mi ez? Magyar átok vagy emberi sors, hogy egy bizonyos mennyiség minőség(?) után már (még), nem tudnak az emberek békében és harmóniában együtt maradni, és egyfelé evezni 1 csónakban, csakis külön csónakban és másfelé, sőt esetleg megnehezítve a másikuk útját, evezését.

Nem igazán értem, mert bennem nincsenek, soha nem is voltak ilyen indíttatások, és többnyire csak fájdalmasan elviselem, ha velem tesz valaki ilyet, ha engem különít el így. De nem tudom, mi mást is tehetnék én, aki azt szeretném, ha alapállásból mindenki szeretné egymást, együtt élne, lakna, és dolgozna, a másságok és az egyéni jellegzetességek figyelembevételével együtt.

No, de most süt a nap, szikrázik a frissen leesett hó, csodálatos a táj domborulati és homorulati tér-képe még így a kies télben is, amikor a fákon nincs zöld lombkorona. Ábel itt van mellettem és Bundás is, mi mást akarhatnék?!

- Ez itt a Pistáék háza - , mondja Á., és meséli, hogyan élnek a szomszédai, hány gyerekük van, mi a foglalkozásuk, hogy osztják be a teendőket és a segítenivalókat egymás között. No, ez meg itt a Karcsiék háza, sőt panziója egyben, mert lovakat is tartanak, meg erdei iskolára is berendezkedtek, szóval, valahogy ők megélnek itt a jég és a dombok hátán is. Ügyesek, és ami a fő, összetartanak. Van férj és van feleség, vannak gyerekek, van egy jól működő család, ami itt elengedhetetlen ahhoz, hogy sikeres és fejlődésképes legyen ez a fenntarthatónak remélt élet.

Látom, ahogy éppen külföldiek lovagolnak kifelé a házukból, profi lovas ruhában, mint az angol királynő testőrei. Igen, külföldiek is gyakorta jönnek ide, valahonnan megtudják, a híre szájról szájra jár, és a közkedvelt erdei iskoláknak is többször helyet adnak a tanítási évben Karcsiék.

Olyankor, a lovagláson kívül népi mesterségekre is tanítják a csoportosan idelátogató osztályokat, beszélgetnek nagyokat, kirándulnak, élnek, mint az a bizonyos Marci hevesen, akiről sokáig nem tudtam, hogy ökobiospirit indíttatású, de most már valahányszor leírom, tudom, hogy ő is közénk tartozik ( a Marci, hevesen).

Viszont mindezt nem így érzi és nem így tudja László, aki az egész ökofalu alapítvány egyik alapítója is egyben. valami nagyon komoly dolog történhetett, mert azóta is fújnak rá, ő maga pedig nem is igen jár le az itt épített szuper kinézetű házába.

Feleségestül jött ő is, aztán voltak problémák, de főleg a többiek és László között. Aztán László alapvetően visszaköltözött Budapestre, talán az egyik legzajosabb és legbüdösebb, legmérgezőbb nagy út közelébe, és csak évente párszor jön meglátogatni a házát. A többiekkel szinte szóba sem áll. Mindenkinek sok az egymás iránt érzett fájdalma és haragja. A konkrétumokról megint nem tudok, de nem is érdekel, mert a szívemet is szorítja és szomorítja már ez a sok ellenségeskedés itt a természet lágy ölén, Isten színe előtt.

Furcsa, mert hát én pontosan ezek elől a dolgok elől szöktem volna ide egy időre, hogy ne találkozzam többé azzal, amikor embernek emberen hatalma van, de úgy látszik, hogy amíg ember él a földön, ez elkerülhetetlen. Mindenesetre az az 5-6 család, akik összetartanak, ma délután tiszteletüket teszik Ábel otthonban, egy közgyűlés keretein belül. Legalább megismerem őket is majd így egyszerre, örvendezek magamban. Bár sokukban időnként erőt vesz a depresszió, a kiáltástalanság érzése, amióta leöltöztek, illetve, ahogy ők mondják, Beköltöztek. Ők nem ki- és nem le-, hanem beköltöztek, és nem az Isten háta mögé, hanem az Isten színe elé. És ez igaz is, de elmegy az életkedve sokaknak, amikor rossz az út; tele kátyúval, ha olvad, veszélyekkel, ha fagy, járhatatlansággal, ha hó van, kullancsokkal, vadméhekkel, amikor nyár van, és ha a másik dombon ellenségesek velük, holott ugyanaz a neve annak a falunak is, mint ennek, és ha az alapítvány elnökével sincsenek jóban, sőt. Ettől pedig az is mozdíthatatlan lesz, ami jelentősen fellendítené az itt lakók és az idelátogatók életét és életkedvét. Ilyen álló, amortizálódó tünemény például az a fantasztikus gonddal és kreativitással felépített közösségi ház is, amihez most értünk e; egy kívülről többszögletű, belül kör alakú, cikkekben elhelyezkedő szobák, középen közös helyiséggel és többféle funkcióra alkalmas termekkel az oldalain. Régebben itt lehetett laknia és élnie annak, aki lejött, hogy megnézze vajon megfelel-e neki ez az életmód, le akar-e költözni ideiglenesen vagy véglegesen. Amíg ezt nem tudták eldönteni, addig zsilipelgethettek itt. Úgy is hívják még ma is ezt az épületet, hogy „ A Zsilip”. De lehetne itt tanfolyamokat tartani, lap- és könyvkiadót működtetni, nyári táborokat szervezni, ökológiai, spirituális, önismereti témákban felkészítő tanfolyamokat, csoportokat vezetni magyaroknak és külföldieknek egyaránt. Mivel azonban jó pár éve már nem történik semmi ebben a házban, olyan, mint egy kibelezett, valaha csodálatosan szép és erős ősállat. Halott, már-már szétesett. Mégis érezheted, hogy feltámasztható lenne romjaiból, ha…. Sajnos túl sok a „ha”, hahaha! Nekem ugyan lennének ötleteim bőven, de a sok „ha” meggátolja, hogy akár ki is mondjam őket. Elsősorban is kéne a lakhatási engedély – mert ez eddig még nem is volt - , a helyi polgármesteri hivataltól, meg sok-sok pénz arra, hogy rendbe hozzák, Különben annak a veszélye forog fenn, hogy lebuldózerezik egy szép (csúnya!) napon, és akkor annyi. Ebben a házban is – éppúgy, mint a többiben - , sokaknak sok munkája fekszik. Mindent együtt építettek, majdnem egy időben úgy, hogy közös tervezőjük volt. meg aztán a munkákban is ellestek sok minden hasznos tudnivalót egymástól. Akik itt maradtak, azok nagyon elszántak. Itt csakis elszántan lehet megmaradni. ha valaki azért jön ide, hogy meneküljön a városból, vagy egy hatalmaskodó főnök, vagy egy hisztis teenager gyerek elől, az csalódni fog. A természet a legnagyobb kényúr, amely nem tűr ellentmondást, és maximális alázatot követel - mondja Ábel, kinyilatkoztatás szerű biztonsággal a hangjában.

Kicsit el is szégyellem magam. Én bizony menekültem volna ide, eleinte mondjuk havonta egyszer- kétszer, aztán talán fél évre- 1 évre. de az, hogy a természet nagyobb kényúr mindenkinél, mellbevágó felismerés a számomra, pedig hát tudhattam volna. Ha nem lenne itt Á mellettem, én is félnék, elhagyatottnak érezném magam, és egyedül nem tudom, hogy mivel és kivel tudnék itt megbirkózni, ha arra lenne szükség.

Most jó, mert Á fogja kezemet, mert úgy sétálunk itt, mint egy vasárnapi promenádon a városban. De mit tennék, ha vihar jönne, ha Á. elmenne a messzi városba dolgozni, ha egyedül lennék, ha az ezen a tájon igen-igen fertőzött kullancsok megtámadnának engem, ha bármi bajom lenne, -az orvos meg 30 kilométerre. ha…, és itt is sok a „ha”, ami egyáltalán nem hahaha, ahogy persze a másik hahahát is csak ironikusan írtam.

megrémülök, miközben még mindig mélyen magamba szívom a friss falusi éltető levegőt. nézem a végtelen táj csodás domborulatait és homorulatait, és mintha egy gyönyörű emberi testet néznék, úgy élvezem ezt a látványt. Kérdezgetek, azt, ami az eszembe jut, amíg még megyünk ide-oda. Elhagyott házakat és elhagyatott műhelyeket is nézegetünk. A szövőműhelyben félbehagyott szőttes feszül az egyik drága gépen. mennyi álom, mennyi elképzelt valóság hullott itt el hamvaiba! olyan, mintha egy holdbéli tájon járkálnánk.

- vajon mit keresek én itt ?- ötlik fel bennem a gondolat. - csak nem én lennék elhivatott életre kelteni ezt a félholt vidéket a szeretetemmel, a szerelmemmel, a tudásommal, a megannyi emberi, női tapasztalatommal és megérzésemmel, a számtalan ötletemmel?

Kételyekkel telve, de még jólesően sétálgatok hazafelé, Ábel mesebeli otthonába. Odabent jó meleg van. Gyorsan megebédelünk, mert mindjárt jönnek a többiek. Én a tegnapi házikenyérnél maradok és egy kis kolbászt sütök hozzá. Ábel ugyanezt eszi, megszórva jól különféle hagymákkal.

Már csak egy jó pohár bort kívánnék, amikor kopognak, és egy üveg borral a kezében megérkezik az első vendég. Ma már nem fogok sem éhen-, sem szomjan halni, nyugtázom a kinti hidegtől és a benti melegtől, no meg a sültkolbásztól pirosra gyúlt arcommal, elálmosodó, de még mosolygó szemeimmel, végtelenül és ismeretlenül békés-boldog, nyugodt lelkemmel.

MIRA
folyt köv…

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.