Ahogy én, úgy Ábel is elmélázott azon, vajon mi történik közöttünk, mit akar a sors a mi kapcsolatunktól, mi az, amit helyes megtennük, és mi az, amit még vagy már nem is kell hogy megtegyünk.
Gondolatait stílszerűen – mint nagy kenyérsütő mester - , a kovász köré csoportosította.A kovász szimbolikus jelentése, akár két ember összetartozására vagy széthullására is alkalmazható analóg módon. Mielőtt elindultam hozzá, ezt a levelet írta nekem. Akkor még mindketten itt tartottunk.
Szerelem? Nem. Nagyon messze van tőle. Talán még barátságnak is alig mondható, bár a férfi-nő barátságban véleményem szerint, pici apró csíraként mindig ott van a kiteljesedés lehetősége; mi férfiak minden nőbarátunkra nőként is tekintünk, ha kézzelfoghatóan nem is, de a szemünkkel, az agyunkkal végigsimogatjuk a testét, és legalább a tudat alatt, vagy álomban gyakran ennél intimebb perceket is átélünk. Ez még a külsőleg nem annyira vonzó asszonyokra is igaz, és ha szellemileg vagy érzelmileg valamilyen szinten rezonanciába kerülünk, akkor a külsődleges jegyek át is értékelődhetnek. Ez van a vérünkben, a génjeinkben, ez a nemi szerepünk, ezt írta elő a Sors. Először Ádámnak, azóta pedig Ádám fiainak, vagyis nekünk, hogy ne nyugodjunk, minden nőben, mindenáron ott keressük az elvesztett Évát, keressük a paradicsom meztelenségének ősi nyugalmát.
Szerelem? Nem. Még barátság sem, mert az is valamiféle tartós, kipróbált kapcsolatot feltételez. Csupán valamiféle rezdülés, áttűnés, felderengés, még lehet, hogy annál is kevesebb, gyengébb, mint amikor a hajnali szellő megrezzenti a nyárfa leveleit, meglibbenti a munkába siető lányok szoknyáját, vagy megborzolja a tavak tükörsima vizét. A szellőből, a kristálykék égbolt alján fodrozódó felhőfoszlányokból, a hullámok rajzolatából azonban vihar is lehet, zivatar, szökőár, földet-eget rázkódtató, embert, állatot, házat, próbáló, melyben ég-föld is összeérhet vagy megszakadhat. Csupán a szükséges körülményeknek kell egybevágniuk, ezután minden egyéb dolog immár önmagától működő.
A dologról csupán ezért érdemes mégis szót ejteni. A csíra ugyanis minden kölcsönös vagy féloldalas tiltakozás ellenére, egy különleges szellemi egymásra hangolódási képesség mivoltában ott van. Akár a kenyérben a kovász – és most határozottan nem a szeszipari folyamatok teremtette élesztőről beszélek. A kovász icipici lény, amely sokezerszeresére növelheti magát, ha megfelelő körülmények közé jut. Itt, mint a legtöbb esetben nem elsősorban mennyiségi növekedésről, hanem minőségiről beszélek. Mindez azonban csak akkor, ha, mint az nemzedékek óta szokásos, a háziasszony sütés előtt félrerak a tésztából egy maréknyit, vagy kivakarja a teknő alját. Pici a kovász, vakarcs, mégis elég a következő heti kenyéradag… hmm, megbolondításához? így mondaná egy mai írástudó. Nemzedékeken ível a kovász keresztül, mint a sejtjeink mitokondriumában található DNS minták, amely alapján biológusok az örök Évát azonosították. Éva ugyanis az utolsó marék tésztát odaadta a lányának, mikor az férjhez ment, és így öröklődött Éva kovásza nemzedékeken, évszázadokon és évezredeken át, egészen a mai időkig, egy tisztán anyajogú, de jog nélküli, csupán az adás, az önátadás, a kenyéradás érzelmi képességét magában hordozó jog, egy szeretetlánc vonalán. Egész a napjainkig? Az öröklés megállt? A kenyérgyárak ma élesztőből csinálják a kenyeret, még akkor is, ha az öröklést maroknyi lelkes ember visszahozni, életben tartani, hozzá intézményeket, szertartást, gondolatokat szervezni szeretné. Nemcsak maroknyi lány és asszony. A globalizálódó világban a nemi szerepek változtak, cserélődtek, fordultak, a kovász továbbörökítésének titkába mára magamfajta őszülő halántékú férfitársaim is jócskán bekapcsolódtak.
Mirával egy szállongó féllegális hírlevélben találkoztam először, még a rossz emlékű „K” időkben, majd nemsokára személyesen is. A klubban, ahol ínycsiklandozó előadókat hallgattunk a belibbenő friss szellők üzenetével, főszerkesztő barátom mellett ült gömbölyödő pocakkal. Semmilyen férfi természetű vonzalmam nem volt iránta.
Nálam pár évvel idősebb volt, ami egyébként nem nagyon zavart volna, de a szokásos anyakomplexusom sem indult be rá. Társaságban sosem voltam túl hangos, ő nyilvánvalóan észre sem vette a jelenlétemet.
Később még néhányszor találkoztunk; ő általában a barátom oldalán volt akkortájt mindig, hiszen közös gyermeküket várták. Hogy is sejthettem volna, hogy az ő házasságuk sem tart örökké, s hogy nesokára kettesben is találkozni fogunk.
. A Városból való, bevonulásként értelmezett kivonulásunk okán, az azóta is sokszor idézett, szép emlékezetű, közösen írt és szerkesztett folyóiratunk első lapján jelentkeztem egy búcsúzásnak szánt beköszöntővel: „…sajnálattal közlöm, hogy nem érek rá, (mármint a folyóiratszerkesztésre) sürgős élnivalóm támadt…”
Mirát ez az üzenet annyira megérintette, hogy rögtön tollat ragadott.”Igen, igen, nekünk még sürgős élnivalónk van…” írta. „Nem fecsérelhetjük el az időnket mindenféle múltbéli sebek nyalogatásával. Igen, az utunkon tovább kell menni, igen, feladataink vannak, és igen, nekünk dolgunk van egymással is” - , ez volt a leveléből kiolvasható, „igen, találjuk ki, mikor, mit és hogyan…”
Így aztán útrakeltem, és meglátogattam vidéki lakában. Néhány napot ott is töltöttem. Kellemesen egymás mellett voltunk, minden nemi vonzalom legkisebb jele nélkül. Én az idő nagy részében ölbéli számítógépemmel foglalatoskodtam, amelyen a hirtelen támadt megbízásos munkámat csiszolgattam, ő pedig ölbéli leánykáját legeltette, terelgette, szeretgette, egyszóval gyakorlatilag elmentünk egymás mellett.
A kovász egyedi valami. Olyan, ami csak arra a házra jellemző, és még az öröklés örök titkán túl is állandóan változik, sok-sok nemzedékét képezzük, tenyésztjük, alakítjuk, az egyes ágakat a helyi környezet, a háziasszony tisztasága, a család természetes baktériumflórája, és persze a helyi viszonyok, a mikroklíma stb. igen nagymértékben befolyásolják. Éva kovásza nincs már közöttünk, mindmáig tartó titok övezi azonban a hasonlóan öröklődő, a tokaji bort, vagy a francia sajtot megerjesztő baktérium és/vagy gombaflórát, de ugyanez a helyzet a kovásszal is. Az élesztő a futószalag, a plázaélet, a diszkószerelem, melyet követnek a pici kockák, a búgatóketrecek, melynek betonrengetegében tíz asszony egymás feje tetején állva kavargatja ugyanazt a tíz kondér gulyást, és tíz családfő tíz üveg kőbányait szürcsölve egymás feje tetején vizionál. A kovász az Élet, a kovász Te meg Én, ketten, mindkettőnk örömeivel, bánatával, agyvelőnk lobogása, szellemi vulkánkitöréseink ereje, az öntörvényű, de másokat tiszteletben tartó, a belülről vezérelt világ. Az élesztő a sablonemberek világa, a formára szabottaké, az engedelmes állampolgár, a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés gyermeke…
A kovászból sokminden kihozható. A kenyérsütésnek ez a legérzékenyebb lépése. Ha túlkeleszted, az egész kenyér savanyú, ehetetlen lesz. Langyos vizet kell használnunk.
Ha a víz túl hideg, akkor a kelés lassú lesz, és esetleg csak a sütőben fejeződik be, a kenyér kettéreped a derekánál fogva, mint a hirtelen nőtt kamaszgyerek nadrágból kikandikáló inge. Ha sokáig állni hagyod, akkor meghal, akkor túlerjed. Ha vizes a kovászod, vigyáznod kell, mert a kovász levegővel él. Ha teljesen víz fedi, nem is él meg, csak ha massza, ha anyag, ha krémes, kenhető, ha elég benne a liszt. A liszt egyébként ne legyen kiszitált, az erejétől, a korpától megfosztott, hanem valódi, minden elemében teljes őrlésű, és a vizes kovász langyos állóvizét is érdemes néha felkavarni, hogy az Élet jótékony kovásza levegőt kapjon, érvényesüljön és szaporodjon, és ne a flórában mindig részt vevő, de oxigén híján is rombolni tudó, ammóniaszagú rothasztó baktériumok jussanak benne érvényesülésre.
Mirával mindez tizensok év múlva éledt valahogy újjá. A szünet oka részemről: egy zárt házasság boldog évtizede, meg az ehhez kapcsolódó egyéb polgárságok: pénzcsinálás, házépítés, nagy autós vesszőfutások és más hasonlók. Közben a lelkiismeretfurdalást jelentő megválaszolatlan levelek egyik következményeként a kapcsolat látszólag elveszítette a fonalát. Nem csoda, hogy a védett helyzet múltával, másfél évtizeddel később felderengő régi ismerőst MiraMari is örömmel fogadta.
Közös evezés, átbeszélgetett halk éjszakák és vad szeretkezések skáláján? A skála adott, ha a végpontjai adottak, a kérdés mindazonáltal mindmáig megválaszolatlan. Hiába, egy kovász-asszonyból a legkevesebbtől a legtöbbig nagyon sok minden kihozható, kialakítható, megformálható. Talán nem adják ingyen, talán nem megy mindez karikacsapásra, talán meg kell érte dolgozni, szenvedni… Bennünket, így a kovászos kenyerünk javának elfogyasztása után már csak a mindent mindig újrakezdők kifogyhatatlan forrásokból táplálkozó energiái mozgathatnak. Talán nekünk, talán most majd sikerül – mosolyogj nyugodtan, nyájas olvasó – talán ezernyi összetört, kisiklott, kifosztott élmény, álom és kaland után… bárhol is álljon meg a mérleg mutatója a fenti skálán…
Többször is biztosított, hogy nincsenek benne női érzelmek irántam. Talán nekem is világossá kell tennem, hogy ez kölcsönös. De ott van, érzékelhető, kitapintható a csíra, a kovász, az ígéret. A kovász, a mag elhalhat, kiszáradhat, de az Ígéret Földjén, a világ utolsó aranyos szegletén termékeny talajba jutva ki is csírázhat, szárba szökkenhet, és akár sokezerszeres termést is hozhat.
Ábel
Ahogy én, úgy Ábel is elmélázott azon, vajon mi történik közöttünk, mit akar a sors a mi kapcsolatunktól, mi az, amit helyes megtennük, és mi az, amit még vagy már nem is kell hogy megtegyünk.
Tetszett a cikk?



