Folytathatnám onnan, hogy reggelre kelve minden porcikánkat gyógyítóan átjáró napfényre ébredtünk, és ez igaz is, csakhogy a reggel előtt még általában éjszaka és hajnal is van.
Amikor az ember úgy érzi, hogy álmos fáradtan, éppen csakhogy belezuhan az ágyba, és szerencsés esetben egy férfi karjaiba, akkor még egyáltalán nem számol azokkal az érzésekkel, amelyeket ez a jóleső zuhanás okozhat.
Talán már 1 éve is van annak, amikor legutóbb férfival aludtam. Különben sokáig nem is szerettem együtt aludni senkivel sem. Ölelkezni, szeretkezni, azt lehet egy ágyban, de aztán aludni menjen ki-ki a saját ágyába, úgy gondoltam.
Éber alvó vagyok, felriadok minden kis neszre, még a vekkerórát is messzire elteszem, hogy ne zavarjon a ketyegése egész éjszaka. Időnként mégis felébredek, kimegyek egy kicsit dolgomat végezni, aztán gyorsan visszaalszom. Néha horkantgatok is. Furcsa, de sokszor hallom magamat, ahogyan horkolok. Ezt nem is értem. Viszont., hogy mindezt megosszam valakivel, aki néha, sokszor, vagy mint most, éppen először fekszik mellettem, hát azt nagyon nem szeretném. Általában egy idő múlva, amikor már a férfiember elalszik, én kiosonok egy másik szobába, vagy egy másik ágyra. Kora reggel aztán lezuhanyozom, fogat mosok, és frissen, fiatalosan mellébújok ismét, amit ő nagy örömmel vesz, és meg is lesz érte a jutalmam.
Szóval mondom, nem szerettem együtt aludni senkivel sem, csak ha már nagyon elmélyült a kapcsolatunk.
1 évvel ezelőtt azonban egy olyan partnerre találtam, aki már az elején arra kért, aludjunk együtt végig legalább 3 éjszakát anélkül, hogy még bármi más is történne közöttünk. Ezt a gondolatot én is nagyon jónak találtam, és belementem. Nem bántam meg. Később, ahogy a kapcsolatunk egyre intimebb és meghittebb is lett, az együttléteink csúcsélménye volt az együtt alvás. Nemrégiben olvastam egy könyvet, ahol pont erről ír a szerző, hogy mennyire más és mennyire fontos dolog az, ha két ember együtt tud aludni. Mi a kis kedvesemmel sokszor fejtől lábig feküdtünk le, mint egy két fejű, de 1 testű lény, és lábainkat ollóban helyeztük el, az ágyékaink értek össze, és közben kezet fogtunk egymással, mintha azt mondanánk, hogy no, akkor gyerünk, indulhatunk már az álmok birodalmába. Ez a kézfogásos elalvás volt nekem a desszert esténként, amit azóta, hogy már nem vagyunk együtt, fájóan hiányolok is.
Na és most itt van egy ember, aki azt mondja, hogy feküdjek mellé, aludjunk együtt, és átölel. Jó hozzá bújnom, bár még nem ismerem a testét. Nagyon furcsa dolog ez is. Itt van egy új ember, egy új test, és miközben ölelem, az elvált kis kedvesem jut az eszembe, akire már alig-alig gondolgatok általában. De a kezemben, a zsigereimben úgy látszik még az ő testének érintését hordom, és nem tudok hirtelen mit kezdeni ezzel az újjal, ennek a másfajta érintésnek az élményével.
Igaz, gyakorolhattam már, mert amikor ő nem volt, vagy éppen újra és újra szakítottunk, akkor egy régi barátomnál találtam vigasztalást gyakorta, akinek szintén nehezen fogadtam el a testét. Több évbe került, amíg egyáltalán csak meg tudtam érinteni. Aztán egyszer csak rendszeres cserépkályhámnak „használtam”, akihez oda lehet bújni, melegedi, ellazulni vagy éppen kisírni magam a vállain. És ő még élvezte is ezt.
Kis kedvesem közel két méteres és nagyon sovány testalkatú fiú volt, a vigasztaló barátom meg éppen az ellenkezője; bár szintén közel két méteres (ez az én „esetem” ugyanis), de nagy testű, nagy pocakú, száz kilóra hízott férfi lett belőle az elmúlt egy évtizedben. Mégis, mindkettejüket el tudtam fogadni egy idő után, és tudtam szeretni a lényüket, aki átsugárzott a testükön, de a testüket is, amit átsugárzott a lényük.
És most itt fekszem Ábel karjaiban, aki nem hasonlít egyikkőjükre sem. Nem két méteres, sem nem sovány, sem nem kövér. Amolyan átlagos testalkatúnak mondanám, puha pocakkal, ami nem áll közénk ölelkezés közben, hanem mint egy végtelen pihe-puha párna, vagy takaró, úgy borul ránk, és én úgy tudok elnyújtózni benne, mint egy meleg tengerparti homokban.
Éjszaka van. Kint hideg, de itt bent egyre melegebb. A kályhában utolsókat roppannak a tüzifák. Ábel testéből láthatatlan, de érzékelhető napfény sugárzik az én testembe. Ahogy ölelem és simogatom őt, s ahogy ő ölel és simogat engem, könny szökik a szemembe. Ő is érezhet valamit, mert megkérdezi, mire gondolok most, mit érzek. Azt felelem, azt érzem, hogy egy EMBER van mellettem, velem, bennem, rajtam és én mellette, vele, benne, rajta; egy IGAZ EMBER, ki nem gazember. Csoda ez a magyar nyelv! Egy „I” betűvel igaz lesz minden; I-gaz, I-sten, I-gen.
Á. azt feleli, ő is ezt érzi, a testvériségnek és a szeretetnek az érzése hatja át most.
Nem kell tennünk semmit sem, nem kell sietnünk sehova sem. Egyikünk sem vár el semmit a másikunktól. Nem kell sem bizonyítanunk, sem megjátszanunk. Önmagunk lehetünk, ami szerintem a lehető legnagyobb ajándéka ennek a kapcsolatnak.
Együtt lenni, együtt enni, együtt aludni, férfi-női kapcsolatra is lépni, mégis önmagunknak teljességében és szabadságában megmaradni. Nem marni és támadni egymást, hanem megölelni és támaszt nyújtani, ha kéri a másikunk. Biztonságot és boldogságot érzek megint, mint ahogy már órák óta, amióta itt vagyok, de most hogy Ábel átölelve tart, még inkább.
Itt vagyunk, ismerkedünk egymással és az érzéssel, melyet a másikunk kivált belőlünk.
Az elmúlt évek tapasztalata alapján elmondhatom, hogy minden egyes új kapcsolatom egy lépéssel feljebb vitt az önismeret és az empátia lépcsőin. Minden egyes új férfi az akkori fejlettségi állapotom pontos tükre volt. Most Ábel tükröz nekem, és a bensőmben megint megszólal egy ismert verssor: „A hetedik, Te magad légy!”
Ábelben felfedezem önmagam érzékeny, labilis, könnyen kimozdítható részeit. Magamban pedig felfedezem Ábel erős, egészséges és egyszerű oldalait. Így már teljes a kép. Egyek vagyunk a szeretetben. És most már az is biztos, hogy nem szököm meg előle ezen az éjjelen.
MIRA
Folyt. köv.
Folytathatnám onnan, hogy reggelre kelve minden porcikánkat gyógyítóan átjáró napfényre ébredtünk, és ez igaz is, csakhogy a reggel előtt még általában éjszaka és hajnal is van.
Tetszett a cikk?



