A négykerekű terepjáró autó pár méterre tőlünk már ránk vár.
Oda ülj be előre mellém, a cuccaidat pedig tegyük ide hátra! - mondja Ábel.
Amíg felkúszom a magas kerekeken álló autóra, Á. bepakolja a holmijaimat hátra, én meg lerogyok az anyósülésre.
Mindig is útáltam ezen az ülésen ülni a sok rossz anyóstréfa és az igazi balesetek történetei miatt is.
De ez most csak villanásnyi pillanatra fut át az agyamon, aztán máris érzem az autó belsejében lévő tárgyak állott, időnként kolbászillatra emlékeztető szagát, amely nekem most csak ront a helyzetemen, és szorongással tölt el. Mi lesz, ha kihányom a belem az autóban, vagy lehányom Ábelt, netántán egy mukkot sem tudok szólni majd hozzá, és szörnyűnek fog tartani? Pont most, amikor végre megjöttem hozzá. Jó vicc! Hogy mik vannak!
Á. is beszáll, bozontos szakálla mögül vigyorog rám, szemei csillognak, egészen jókedvűnek és jóképűnek is látszik most ebben az esti szürkületben. Mosolyognék én is, de már kimosolyogtam magam az olajos képű vonat-töltelékekre. Csak bambulok magam elé, és várom, hogy odaérjünk a házához. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az út, amitől annyira féltem, és talán nem is ok nélkül, valljuk be férfiasan.
Az autó döcögve elindul, és elhagy egy-két érdekes nevű falut, majd belevág az erdőben lévő földútba. Zökkengetünk, zötyögünk, huppangatunk, ami nekem most már a fokozhatatlan kínokat és szenvedéseket jelenti az amúgy önmagától is hullámzó gyomortartalmam miatt, de hősiesen bírom. Ha már eddig kibírtam, hát még egy kis kitartással eljuthatok egészen a házáig, aztán majd ott valahol a kert végében kidobom a taccsott, bíztatgatom hangtalanul dübörgő gondolataimmal magam.
Ábel beszél, de nem tudom, hogy mit. Talán én is elmesélem idejövetelem hány-attatásait, és a várható kerti örömöket, mert másra most még egyáltalán nem tudok gondolni.„No, itt lesz az az emelkedő, ami akkor, ha hó van, esetleg nehezen bevehető. Volt már olyan, hogy ki kellett szállni és innen gyalogolni tovább. Csak 3-4 kilométer az egész: Tényleg nem sok. Nyáron én magam is sétáltam vagy napi hat-hét kilómétert csak úgy sportból, de napfényben és betonutakon. Most sötét este van már, latyakos sárút és benne két méterenként kátyúk, amiken mi most át és átbucskázunk. Hó és fagy esetén meg bizonyára siklanánk, vagy sikítanánk inkább, ha egyáltalán feljutnánk ezen a bizonyos emelkedőn, aztán meg lejutnánk a lejtőn, Mert hát ahol emelkedő van, ott már benne van a pakliban a lejtő is.
„ Micsoda felismerés!” - , gondolom fájó fejem valamely zegzugában.
Megnyugtató, hogy nem kutyaugatásos falvakon megyünk keresztül. Azt útálom ugyanis a lehető legjobban, amikor egy idegen faluban a kutyák, mint a megvadult őrültek, üvöltve ugatnak rám, és néhány kint az utcán rohan utánunk kiszámíthatatlanul, hamisan, frusztráltan, éhesen vagy valami elemi kötelességtudatból elszántan a bokánknak vetülve, hogy széttépjen minket. De itt most nincsenek kutyák.
„Rókák azok lehetnek - mondja Á - , de csak a veszett róka szereti az embereket, az jön közel hozzá kedvesen és csak egyszer fordult elő, hogy megharapott egy alvó táborlakót egy ilyen kis édes veszett róka, de az illető másnap megkapta a megfelelő oltásokat, és nem lett semmi baj. Ezt nem hiszem el. Szerintem csak nem jártak utána, hogy mi lett, vagy a róka nem volt veszett, mert veszett fejsze nyele egy ilyen harapás az én félelmekkel teli gondolat és érzelembugyraimban.
„Vaddisznók is vannak? -, kérdem én viccelődve. Persze, hogy vannak, feleli I. komolyan, meg őzikék, szarvasok, mindenféle állatok. A kert végében gyakorta összegyűlnek, és megdézsmálják a veteményest is. Az nagyon romantikus látvány, de annak, aki megtermelte a zöldségeket, nem valami vidító, bár ez is benne van az ökobio pakliban.
Döcögünk tovább. A kinti sötétség egyre nagyobb, a kietlenség hatalmassá tágul. Éjszaka egy dimbes-dombos tájon, kátyúk között egy férfival, akit 15 év óta felszínesen ismerek csak, s akihez ebben az évben kezdett fűződni több közös szálunk is egymásba, főleg az ökobiospirit fogalomkörein belül. És most itt vagyok vele.
Amikor készültem erre a látogatásra és a leveleimben felsoroltam a félelmeimet, Ő valami olyasmit írt, hogy arra a pár napra, amíg ott leszek, ő lesz az én családom, a szomszédom, a párom, a társam, akiben feltételek nélkül meg kell bíznom. Mert ilyen itt az élet ezen a pusztaságon. Bízni kell egymásban és támogatni egymást, mint a matrózok a kocsmai verekedésekben, hátukkal egymáshoz támaszkodva, hogy ne egymást támadják. Támadás helyett, támaszt kell most nyújtanunk egymásnak.
Aki gyenge, az itt elbukik. Aki egyedül marad, az meghal. Teljes életemet átadom most megint a Gondviselés mellett ennek az embernek is, és bízom benne. Mi mást tehetnék?
A fejemben csak egy pillanatra siklik át a gondolat: mi lenne, ha hirtelen meghalna és én itt maradnék az erdő közepén, hideg téli éjszakán egy terepjáróban úgy, hogy vezetni sem tudok, no meg egyetlen egy közeli ember telefonszámát sem tudom, és a mobilom amúgy is lemerül pár óra alatt?
A gondolatot elhessegetem, és beszívom az élő Ábel csodálatos emberi illatát.
A szagok már nem zavarnak. Örülök a fájdalmaimnak is, mert azok is csak azt jelzik, még élek, és ez a férfi itt mellettem, MOST az én párom és társam, legalábbis arra a pár napra, amire idejöttem biztosan Ő az.
folyt.köv.
Mira
A négykerekű terepjáró autó pár méterre tőlünk már ránk vár. Oda ülj be előre mellém, a cuccaidat pedig tegyük ide hátra! - mondja Ábel. Amíg felkúszom a magas kerekeken álló autóra, Á. bepakolja a holmijaimat hátra, én meg lerogyok az anyósülésre.
Tetszett a cikk?



