Szilveszterre ígértem, de leesett a nagy hó. Hóhahó! Azt mondja a rádió, hogy az ország nem járható. Óó!
Nem indultam hát el. Bár Ábel naponta tudósított az időjárási (v)iszonyokról; azt mondta valahogy, hólánccal, négykerék meghajtással, hóekével, szánnal, hátizsákkal minden nap hazajutott még, és reggelente be a nagy városba. Nincs mitől féljek.
De a fél-elem nem is úgy működik, hogy van mitől, hanem úgy, hogy az ember az ő fejében elképzeli azt, ami neki félelmetes, és onnantól kezdve fél. Nem egész.
Én féltem, és maradtam,- itthon.
A kutyám úgyszintén. Ő is félt. De ő attól félt, ami volt; a petárdák sivító hangjától, a szilveszteri mulatságok robbanószekezeteitől, a duhaj részegemberek ordítozásaitól. Egész éjjel reszketett és bújt hozzám. Én meg hozzá. Legalább volt kihez bújnom. Életem első Szilvesztere volt ez, amit emberi társaság nélkül töltöttem, -részben saját elhatározásból.
Ábel a rengetegben szilveszterezett a komáival és a gyerekeivel. Éjfél előtt még megsütötte a saját kis házimalmában őrölt gabonából készült kenyeret, aztán sétáltak egy nagyot fáklyákkal a szűzhóban, majd megmelegedtek a kemencék pattogó tüze mellett. A gyerekek örültek, hogy tovább fennmaradhattak, mint máskor, és egész éjjel együtt játszott az ott lakó családok apraja-nagyja.
Elsején elszégyelltem magam. Még egy kis hótól is visszariadok. De ugyanakkor nyugodt és boldog volt a lelkem, hogy legalább a kutyám nem maradt egyedül erre az éjszakára. Ki tudja, meddig él még. Idén lesz 14 éves.
Pár nap múlva kisütött a nap. Hét ágról. Pedig január volt. Annál inkább különleges és kimozdító volt ez, a lakásban gubbasztásból. Már fájt a fejem a sok itthon üléstől, amikor elindultam a pályaudvar felé, de egy belső erő lökött, tolt, miközben őrzött és védett is egyben, szólván: „MOST INDULJ MIRA, INDULJ AZ ÚTRA ÉS VISSZA SE NÉZZ!”
Ábel azt mondta, azzal a vonattal menjek, amely minden fánál megáll. De azt nem mondta, hogy fogom érezni magam ezen a vonaton. Migrénes fejfájás gyötör; baloldali. Miért van ez a migrén nekem már tizenéves krom óta? És miért nem múlik el már egyszer s mindenkorra? Mit tegyek, hogy már ne gyötörjön többé? Szinte nem is létezem, csak a görcsös fájdalmam a fejemben tart még életben. Furcsa paradox őrület ez. Élek, de így minek? Átadom magam és egész életemet a Teremtőmnek, hívom az angyalok, a szentek és az Őrangyalom segítségét.
Please, help, please, help me,-mondogatom magamban, mert tudom, hogy angolul is értenek.
Nyomogatom a kezem fején és az igazi, bár most idegen tárgynak, beazonosíthatatlan égitestnek tűnő fejemen az akupresszúrás pontokat, hátha, de nem történik változás. Azaz mégis.
Felszáll a vonatra két férfi, meglehetősen pirospozsgás arccal és jókedvvel, bőséggel.
leülnek mellém, és előveszik a butykosokat, no meg az elemózsiát; kolbászos kenyereiket, paprikával, paradicsommal, és elkezdenek falatozni. Olyankor,amikor nekem migrénes fejfájásom van, egy falatot nem tudok lenyelni, még inni sem, és beszélni sem az evésről, mint olyanról. A világ elviselhetetlen szagokká válik, és ebben a legbüdösebb én magam vagyok. A csúcs pedig az, ha valaki a közelemben cigarettára gyújt, és pöfékeli azt a maró, beleimbe, csontjaimba hatoló iszonyatot, amit füstnek neveznek, és egyesek élvezik is talán.
Nos, a két férfiú csámcsog, képükről csurog le a narancssárga zsíros lé, miközben teliszájjal mesélik egymásnak, hogyan kell disznósajtot, véres és májas hurkát, szalonnát, kocsonyát készíteni. Tél van, a disznóvágások idje, hát miért is ne beszélnének erről. Ők nem tudják, mert honnan is tudhatnák, hogy én minden szavuktól halálos kínokat állok ki Most mondjam nekik, hogy ne beszéljenek, mert úgy fáj a fejem, hogy majd belepistulok? Nem szólok, inkább csak mosolygok néha rájuk, hogy miért, azt magam sem tudom. Ezt a hazug kommunikációt már jó korán elültették bennem és többnyire mindenkiben, főleg a nőkben.
A mosolyom még olaj a már amúgy is olajosan csillogó fejükre, és egyre csak mondják és mondják. Elalélok. Megpróbálok kikapcsolni és kikapcsolódni, amikor a következő fánál, akarom mondani, megállónál felszáll két tini lányka szintén eléggé kapatosan. Úgy néz ki, mintha mindenki most menne haza a soha véget nem érő Szilveszteréből.
Mögém ülnek, és csacsognak számukra fontos, számomra már elviselhetetlenül lényegtelen dolgokról, mint például a dizsiben az a srác, meg az a másik srác, meg az a pasi és az a fiú és így tovább. Kit érdekel ez?
Egyszer csak füst gomolygást érzek az orrom előtt, amit nem tudok elhinni. Hátranézek, és látom, hogy a két lány vidáman pöfékel, a velük szemben ülő fiú pedig csak bíztatja őket, hogy nyugodtan, mert az előbb sem szólt rá a kalaúz arra a bácsira, aki bent dohányzott. Nem tudom, megőrültem-e már akkor, amikor felszálltam avagy csak most; én azt hittem, hogy nemdohányzóban vagyok, de lehet, hogy mégsem láttam jól a jelet a vonat oldalán?
Ettől a füsstől pedig már nem is élek, s amikor az egyik lány megkérdezi, hogy kérek-e csokilikőrt, válasz helyett csak a feltörekvő hányingerem elnyomásának nyögését hallatom.
A következő megállónál felszálló kerekfejű család már szürreális magaslatokban van az érzékelésem számára. A karácsonyra kapott új fényképezős mobiltelefonuk próbálgatása már átlendít a holtpontomon. A kisfiú zsírosan kövér arcának látványától azonnal hányni tudnék, minden átmenet nélkül. Arra gondolok, ha végre megérkezem Ábel rengetegébe, hozzáteszek valamit az én bensőm rengéséből azon nyomban. De hogy mit fog ő szólni ehhez, hogyan fogadja majd eme különös köszöntést, arról még fogalmam sincs.
Számolom a megállókat. Már csak három, kettő, egy, zéró.
Megérkeztem. Ábel manósapkában áll a megállóban. Karjaival boldogan integet és amikor odaérek hozzá, átölel. „Vigyázz, mert mindjárt hányok”! - , mondom én.
„Jó estét. Örülök, hogy eljöttél végre! „, - mondja ő.
Mosolya kiűzi belőlem a gonoszt.
folyt. köv.
Mira
Szilveszterre ígértem, de leesett a nagy hó. Hóhahó! Azt mondja a rádió, hogy az ország nem járható. Óó! Nem indultam hát el. Bár Ábel naponta tudósított az időjárási (v)iszonyokról; azt mondta valahogy, hólánccal, négykerék meghajtással, hóekével, szánnal, hátizsákkal minden nap hazajutott még, és reggelente be a nagy városba. Nincs mitől féljek.
Tetszett a cikk?



