CSILLAGRUHÁS KARÁCSONY
Csillagruhás Karácsony,
álomfenyőfás Ének,
fényed, hangod szívekbe
sebeket miért éget?
Mondd, miért olyan távol
amit közel szeretnénk,
s látni kezdő szemünkbe
sötétlik máris esténk?
Miért: bár lobbansz, eljössz,
nem vagy közöttünk mégsem
csillagszépség, Karácsony,
hitünk egy messzeségben?
Már minden kihűlt illem,
szerep, színpad, csak forma,
s nézünk ruhádról hulló
csalóka csillagokra.
Miért lemondó érzés:
fényed, hangod csak álom,
s holnap már ébredés sír
csillagtalan ruhádon?
Ó, szívsebző Karácsony,
mindig úgy vagy hogy nem vagy,
bár látszat-boldogságot
sejtet az otthonablak.
Miért játszol, kegyetlen
Szeretet, szívvel, vággyal,
csillagokkal, - s az Ember
egyetlen Csillagával?
Lelkes Miklós
KARÁCSONYI GYERTYÁK
A karácsonyfa-énekek maradtak,
s üveggömbön a tükrösszemű ablak
zöld ágak közt. Aki kíváncsi lélek
minden karácsony lelkébe benézhet,
s láthatja: ágaskodó gyertyalángon
mily sokféle az egynek hitt karácsony.
Gyertyaláng-erdők , csillag-vitte évek,
én rátok nézek, ti szívembe néztek.
Kint szelesen zúg hazugság sötétje,
bent gyertyaláng-erdő égtiszta fénye.
Kint hazudnak, kik hazudni akarnak,
- hallom rajtad át tükrösálmú ablak -
de bent a csillag piros szíve csenget,
s hoz a szívemen átpirosló csendet.
Gyertyaláng-erdő, tündérkék meséje
vigyél el ma álomba, messzeségbe.
Jelenen túlba. Tündér szikraszárnyán
hadd csillogjon karácsonyi szivárvány.
Az égtiszta szó legyen csak a számon,
ne ámítson el álarcos karácsony,
ál-szeretet, mely rejti szennyes titkát,
s látszat-jósággal oszt ki alamizsnát,
de Te maradj, gyertyás, gyönyörű ének,
könnytől, jelentől szívemet te védd meg,
s mind a szívet, melyben, bár eltemetve,
valahol még a Szépség-lelkű eszme!
Maradj velem, velünk, Hűség, Karácsony,
fenyőének égajkú gyertyalángon,
lobogd, Ének, jelenen túli békéd:
álomvaló csillagos messzeségét!
Lelkes Miklós
KARÁCSONY
Csizmába bújt egy pákosztos egérke,
de jóllakott cicánk közönnyel nézte.
Tányér csörrent, majd hallgatott fehéren
fehér asztalon, fehér terítéken.
Mászkált a szél a nagy és öreg házon,
de bent mosolygott kalácsos karácsony.
Fenyőfán csengőn hóezüstje csengett,
de mégis csend volt, mely szívet melenget.
Karácsony-álom, ég-illatú álom!
A sok-sok évet mind egyszerre látom:
örömöt, gondot üveggömb-tükörben,
tegnapi hitet végül összetörten.
Gyertyás könnycseppek lecsordulnak, égnek.
Az én szívembe most is belenézhet
angyal vagy ördög, kíváncsiság foglya,
de ne számítson különös titokra.
Mikor szívemben karácsonyfa-álom:
ott áll a Fenyő Csillagot varázslón,
piros és bátor Csillagot, - a fénye
igaz Karácsony egyetlen reménye.
Lelkes Miklós
KARÁCSONYESTI CSILLAG
Gyermekkorból elémperdül az Ünnep.
Zöld fenyőszoknyán gyertyacsók ragyog.
Fénypelyhet szórnak kinti hóesésre
túlontúl is világos ablakok.
Valami jó hírt hozhatna az Angyal
hóesésen s távol sötéten át
a rossz és egyre mégrosszabb világnak,
mely úgy imádja Mammon Csillagát!
Tudom, hogy nem hoz. Nem vagyok már gyermek,
s ők sem azok, akiket megvetek,
akiknek haszonleső szeretet kell,
ájtatos képmutatás-szeretet.
Jó hír nélkül is, mégis, jöjj, Te Angyal,
és világokon túli Égvilág
tűzzön fenyők feletti nagy Fenyőre
más csillagot: a Szépség Csillagát!
Hadd legyen ott, legalább: álmainkban,
s míg aranyborjút bámul birkanép,
hadd érezzük mi, különcök, szívünkben
az Igazat, e fájó, szép mesét.
Ó, Csillag, kigyúlt hótavasz-virágláng
az éjszakában, én-Egyetlenem,
bár szólni tudnék sötét estfalak közt
méltón arról mi vagy nekünk, nekem!
Lelkes Miklós
KARÁCSONYI FENYŐK
Az évekkel nő fenyők gyertyalángja:
szívmélyre is küld fényt és bánatot.
Amit tettél, s amit tehettél volna,
üveggömb égtükrén megláthatod.
A pokol mindig szeretet-közelben,
akár az álom, mely piros színét,
lélekcsodáit egy Karácsonyeste,
reméljük, majd szívekhez viszi szét.
Igen, emlékszem /habár kicsi voltam/
rátok, háborús volt-karácsonyok,
gyermek-fenyők sötétlő pincemélyen,
amint szabad Fényért kiáltotok.
Karácsony, furcsa, tűnődő Varázslat!
Hol van Fenyőd, Csillagod hol ragyog?
Most csak a Sátán szolgái fecsegnek,
s a prófétáid mind hallgatagok.
Bombák nem hullnak most, de hol a béke?
Minden önzésnek ördög-árnya van.
Gőgös fenyőkön hivalkodó ékszer,
de a Karácsony bús, hajléktalan.
Lelkes Miklós
MIKOR KARÁCSONY HALLGAT . . .
Hallgattak volt-fenyőfák.
Fényholdjuk hallgatott,
akár Fenyőn a Csillag:
tegnapod, csillagod.
Most is Karácsony hallgat,
s még álmodik a hit
három királyt, akikkel
messzeség érkezik,
de sejti fent a Csillag:
készül három tetem.
Mindegy a maffiának
fehér vagy szerecsen.
Karácsony hallgat, hallgat.
Asztalán sütemény,
s bú üldögél a széken,
álomhitű szegény.
Üldögél becsapottan,
s mormolja: Égi Jó,
segíts, segíts Karácsony,
szívek mélyén lakó!
Álomhit ősi-csacskán
még remél holnapot,
amelyben szív a szívnek
ébredőn átdobog.
Ám gyertyaláng-tükörben
árnyak, sötét kezek, -
és tudja fent a Csillag,
hogy elvégeztetett.
Lelkes Miklós
K A R Á C S O N Y O K
Karácsonyfákon, csengő szívtitokban,
s álomhóban éledő varázs ott van,
- de ott van-e? Fényét láttam, ha láttam?
Vagy vágy segített szemnek öncsalásban?
A Szeretet? Az ünnepig kifáradt,
de szótfogad. Azt mondja, amit várnak,
- de azt várják-e? Vagy csupán melenget
igaz helyett átlátszó illedelmet?
A Messiások? Sokan hisznek benne,
hogy eljönnek, bár gyűl a való szennye,
- de hisznek-e? Vagy legbelül megérzik:
a hit nem jut el szívig jutó vérig?
Költő, ha költő, legyint, de kíváncsi.
Neki muszáj vesékbe belelátni,
mikor ölelést színlel a Karácsony,
s vigyor fut át a kandi ördögráncon.
Ó, Karácsony! Bár olykor gyermekholdnak
titkokat súgsz, az üveggömbű holnap
úgyis széttörik, hull színes szilánkja
és télsötét néz tavasz- s nyárvirágra!
Ó, Nincs-Karácsony! Lemondón legyintek,
amíg más hódol - Apám is - a Nincsnek,
fenyőillatnak, emlék-lett-Anyámnak:
elképzelt égbolt piros Csillagának.
Lelkes Miklós
KARÁCSONYI TŰNŐDÉS
Karácsonyok, rejtélyek, gyermekének,
hóemberei csendnek, kéksötétnek,
mesélő mosoly, betlehemi jászol, -
emlék évek változó csillagától.
Eltűnődöm: bár jött annyi karácsony,
de AZ nem jött... nem jöhet angyalszárnyon,
nélkülünk, amely Békét hoz, merészet,
magyar, román, szlovák, szerb szívnek, észnek, -
s ukránnak és ruszinnak! Megtört tájon
ma Rád gondolok, Gyógyító Karácsony,
s Fenyődre, melyen álmodnak a fények,
értelmes álmot, égőn csillagszépet!
Magyar vagyok, de - lássátok be, szerbek! -
nem én tettem, amit Veletek tettek:
egy Rendszer tette, akkor, - bűzfekélye
addig fertőzött, míg ez lett a vége!
Azidőtájt még kicsi gyermek voltam,
és csodát láttam minden karácsonyban.
Ma már nem látok, - de láthatnánk benne
új eszmével, egymás kezét keresve!
Valljuk csak be, egymásnak, s önmagunknak:
hályogos még a Múltra néző ablak.
Ám látni kell, oda éppúgy, mint vissza:
az a közös Múlt itt se, ott se tiszta.
Higgyétek el, hogy hamis minden ének,
amelyben nincsen helye az Egésznek!
Rád gondolok e megtört szívű tájon
eddig sohsem-volt, gyönyörű Karácsony!
Míg annyi lélek itt hazugság foglya,
csak vágyunk boldogpiros Csillagodra!
Bár eljönnél gyógyítani, ítélni,
s tanítanál a Múlttal szembenézi,
Karácsony, Szépség, csillaglelkű Ének!
Bár közelebb kerülne Messzeséged!
Ha gúnnyal mondom is néha: nem várom, -
de mégis várlak dunamenti Álom!
Lelkes Miklós
0
Csillagruhás Karácsony, álomfenyőfás Ének, fényed, hangod szívekbe sebeket miért éget? Mondd, miért olyan távol amit közel szeretnénk, s látni kezdő szemünkbe sötétlik máris esténk?
Tetszett a cikk?



