Érdekes módon a nagy művészek és tudósok között gyakran találkozhatunk "más" természetű emberekkel. Kérdés, hogy a művészi hivatottság vezeti-e őket a szokástól eltérő viselkedésre, vagy éppen a társadalomtól való elkülönülés miatt választanak magányos elfoglaltságot. Vagy csak egyszerűen úgy születtek?

Érdekes módon a nagy művészek és tudósok között gyakran találkozhatunk „más” természetű emberekkel. Kérdés, hogy a művészi hivatottság vezeti-e őket a szokástól eltérő viselkedésre, vagy éppen a társadalomtól való elkülönülés miatt választanak magányos elfoglaltságot. Vagy csak egyszerűen úgy születtek?

Szeretek a Budai Várban sétálni. Szeretem az épületeket, a múzeumokat, a templomi hangversenyeket, az utóbbi időben pedig a sétányon azt az együttest, akik örökzöld dallamokat játszanak. Édesapám gyakran élvezte a családdal együtt kerthelységekben a cigányzenét.

A Mesél a bécsi erdő-t fütyörészte, ha jelezni akarta, hogy megérkezett. Így azonnal tudtuk, hogy keres minket, amikor húgommal elcsatangoltunk valamilyen kiránduláson. Persze már régen nem fütyül, hat éves voltam, amikor meghalt. Anyám férjhez ment, engem nagyanyám nevelt.

Ahogy közeledek az együttes felé, már hallom a Pacsirtát. Nem a madarat, az csak a vitorlázó-repülőtéren csattog nyári délutánokon; ez a Pacsirta hegedűn csattog, s én minden nap meghallgatom. Szárnyal, leszáll, felrepül, egy gyönyörű fiú hegedűjén szólal meg délelőttönként, azért sétálok erre. Ilyenkor megyek be a főiskolára, ott tanítok.

Hárman játszanak. A hegedű mögött szól a cimbalom, s bele-bele zeng a bőgős. Egyik szőke, másik barna s a harmadik csodaszép. A hegedűs fiú a csodaszép. Ilyennek képzelem Tadziót Thomas Mann Halál Velencében című novellájában. Göndör, világosbarna haja a homlokára borul, hamisan mosolyog a szeme, duzzadt ajka mosolyog. Nézem, és azt hiszem, hogy ő is lát engem. Igen, mintha a boldogság, amit az ő látványa okoz, közös lenne bennünk. Rajtam még pulóver van, ő rövid piros pólóban játszik, amikor felrántja a vonót, kivillan szépen kidolgozott izmos hasa. Feszül rajta a farmer és táncol a lába. Prímás módra vezeti társait, egy szót se szól, csak dobbant, vagy húz egy hosszabbat a vonóval, s azok már tudják a hangnemet, a ritmust, két hosszú húzásnál a cimbalmos variációba kezd. Mindhárman nagyon fiatalok. Én harmincöt múltam, ők hárman együtt se tesznek ki hatvanat.

Nézem a kottát, ami nyitva van előttük, Dvoøák Humoreszkje látszik. Ezt én is szoktam zongorázni Gesz-durban. Itt csak egy kereszt előjegyzés van. De nem is fontos, csak én fontoskodom, ők mást muzsikálnak, Kálmán Imre valamelyik operett-részletét halljuk. A közönség velük énekel, két kislány táncra perdül. Tapsolunk, a külföldiek pénzt dobálnak a hegedűtokba. Én nem dobok, én vagyok a műértő közönség, megint úgy érzem, hogy egyek vagyunk, nélkülem nem lenne értelme zenélniük.

Egy asszony angolul kérdezi, honnan jöttek. Szlovákiából. Tudtok magyarul? Hevesen rázzák a fejüket. Nem számít. Angolul minden fiatal tud legalább gagyogni, ha beszélgetnénk, elnézném neki, hogy szomszédok vagyunk, és nem beszéljük egymás nyelvét. Én is gyakran voltam Szlovákiában, és teljesen jól elboldogultam. Ők most pihennek egyet, én naponta fél órát szoktam itt ácsorogni. Tadzio rám mosolyog (jó, hogy kitaláltam neki ezt a szláv nevet), s ő kérdez angolul, hogy játszom-e valamilyen hangszeren.

Elsötétül a világ. Erre nem számítottam. Megszólított. Először dadogok, majd igent válaszolok és zongorát. Csellózni is tanultam, de az most nem jut eszembe, csak hogy beszélgetünk. Aztán felveszem a tanársegéd-álarcot, amivel a főiskolán beszélgetek a fiatalokkal, és már angolul diskurálunk.

Egy Brahms hegedű-zongora szonátát említ. Ezzel bizonyára azt akarja kifejezni, hogy profi játékos, ezek a legnehezebb darabok. Soha nem játszottam Brahmsot, de nagyon szeretem. Pirulás nélkül mondom, hogy természetesen én is játszottam, de bármit is kérdezne, én belemennék. Délután el fogok rohanni kottát venni. Minden este gyakorolni fogok, és közben az ő szemét látom, ahogy bíztat. Névkártyát cserélünk. Nálam fogunk gyakorolni.

Dobol az agyam, indulok a főiskolára, de már a körúti zeneboltban látom magam, amint kották között turkálok. A nap észrevétlenül elmúlt. Otthon vagyok, és tudom, hogy hetekig fogom várni a hívását, s közben egyre lanyhábban zongorázok. Most még fönn és lenn a mélyben van a vérnyomásom. Megmondjam neki azonnal? Általában kevés kivétellel rögtön közlöm mindenkivel, hogy meleg vagyok, csak a munkahelyemen nem beszélünk róla, de lehet, hogy sejtik, mert velem kapcsolatban nem célozgatnak a családalapításra.

Az első öt év volt nagyon nehéz. Legjobb barátomba, padtársamba lettem szerelmes. Ő hegedült, én csellóztam vagy zongoráztam; anyám jó kapcsolatban volt a szüleivel, meghívtak a nyaralójukba. Sosem vetkőztem le előtte. Ha ő levetkőzött, én elfordultam. A húga sokat élcelődött velem, de akkoriban nagyon komoly voltam, ingerelt a lányok kacérsága, teljesen értelmetlennek tartottam. Saját húgaimmal se tartottam a kapcsolatot apám halála óta.

Aztán már egyetemre jártunk, mindketten a bölcsészkarra, s egy este kinn a Balaton partján a mólón ülve beszámoltam neki évek óta tartó szenvedésemről, szorongásaimról. Neki már volt állandó barátnője.

Elnevette magát, először azt hittem, kinevet, de megnyugtatott, hogy megért, és továbbra is barátok leszünk. Elvisz egy meleg-klubba. Őt nem zavarja ez a helyzet, ismerkedjek meg más emberekkel, aztán járhatok oda magam. Elmentünk, s elrémülve láttam ott néhány kollégámat. Eleinte diszkréten köszöntünk egymásnak, később összeszoktunk, s kiderült, hogy főiskolánk egyik professzora is kapcsolatban van egy fiatal fiúval innen a klubból, és mindenki tud róla. Ismertem a professzor írásait, verseit, fordításait, s ahogy a kedvesével iszogattunk, engem is meghívott belső barátai körébe.

Számomra teljesen új világ tárult fel. Eddig egyedül töltöttem az ünnepnapjaimat, olykor nagyanyámmal, máskor a barátommal és a kedvesével, most írók, költők, zenészek hívtak kirándulni, táncolni, szórakozni. Keresni kezdtem köztük az én páromat. Sajnos, a Rómeó – Júlia effektus nálam is működni kezdett. Mindig csak azt az első szerelmemet kerestem. Karcsú lábait, izmos fenekét, gyerekes vállát, hátravillanó tekintetét, ahogy a gördeszkáról felugrik, és – számomra kacéran – rám villantja a szemét. Mindig a veszélyt kereste, és én mindig féltettem. Hová rohan, miért úszik olyan messzire a Balatonba, vagy minek ússza át a Dunát, amikor már többször elkapta a vízirendőr. Ettől kezdve naponta jöhetett hozzám akárki bátran, gátlástalanul, de: nem működött nálam a kémia. (Ezt egyik barátomtól tanultam, aki megtanított az egész tolvajnyelvre.) Csak kerestem az igazit.

Mielőtt otthon a zongorához ültem, a tükör előtt szemügyre vettem, mit láthatott Tadzió, amiért megszólított. Magas, szőke göndör hajú fiú állt előttem kék, mélyen ülő szemekkel, dús szemöldökkel. Vigyázok, hogy karcsú maradjak, hátha egyszer mégis csak… Ő húsz éves lehet, talán egy fejjel alacsonyabb nálam, finom, karcsú és édes. Eddigi kapcsolataim rövid életűek voltak, ha én szerettem, három-négy közös alkalom után eltűnt a barátom, nem keresett. Vajon vele meddig tarthat? De jó lenne, ha hozzám költözne, együtt reggeliznénk, és együtt feküdnénk le. Napközben pedig muzsikálhatna, amerre akar. Itt a zongora. Skálázok. Esz-dur. Szonáta hegedűre (vagy klarinétra) és zongorára. Szeretem az Esz-durt, jól helyezkednek el a billentyűk az ember ujja alatt. De mintha már régebben hallanám a mobilom hangját. Én őrült, a kabátomban felejtettem. Kirohanok. Ő az. Most valami elkezdődik.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.