Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett aktuális eseményekrõl. Egyszer csak hirtelen megkérdezte:
— Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
— Hadd gondolkozzam egy kicsit… A televízió, a gyermekbénulás elleni védõoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta elõtt születtem.
Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.
Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerûen kitették száradni a friss levegõre).
Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülõgépek.
Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka. A „gay" tisztességes angol szó volt, amely elégedett, vidám és jókedvû embert jelentett, nem pedig homoszexuálist. Leszbikusokról sosem hallottunk, a fiúknak pedig nem volt fülbevalójuk.
Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia elõtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte õket.
25 éves koromig minden rendõrt és férfit „uram"-nak szólítottam, minden nõt pedig „asszonyom"-nak vagy „kisasszony"-nak.
Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek. Az én idõmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha terhes volt, a helyére kísérték és — ha kellett — megváltották a jegyét és odavitték neki.
A férfiak a járdaszegély, a nõk a házfal mentén mentek, a lépcsõn a nõé volt a korlát melletti oldal, elsõként lépett be a liftbe és onnan ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nõt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, amit akkor is megtett, ha a nõ állt fel — hacsak egy pillanatra is — az asztaltól, kinyitotta elõtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.
Az én idõmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára.
A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idõsebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta, késõbb teremtõ együttélésben és felelõs szabadságban telt.
Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelõsek vagyunk tetteinkért és következményeikért.
A fast foodról azt hittük, azt akkor eszik az emberek, amikor sietnek.
A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
A time sharing azt jelentette, hogy a család másokkal együtt nyaralt, nem pedig idegenekkel közös nyaralót. Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenérõl, URH-ú rádióról, kazettákról, CD-rõl, DVD-rõl, elektromos írógépekrõl, számológépekrõl (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A „notebook" jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták. Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzõk a háztartási gépeken. Gépeknél tartva, nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütõk, se ébresztõórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal elõhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, elõhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
Ha valamin a Made in Japan szöveg volt, az rossz minõséget jelentett, és nem létezett Made in Korea, se Made in Taiwan, se Made in Thailand, még kevésbé Made in China.
Sosem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald’sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítõkrõl. Olyan üzletek voltak, ahol 5-10 centavóért lehetett vásárolni.
A fagylalt, a buszjegy, az üdítõ: mind 10 centavóba került. Új autót 1000 dollárnál olcsóbban lehetett venni… de kinek volt annyi pénze?
Az én idõmben a fû olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. A chip szilánkot, szálkát jelentett, a hardware vasárut, software pedig nem létezett.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.
És most mondd, szerinted hány éves vagyok?
— Hát, nagyapó több mint 200! — felelt az unoka.
— Nem, kedvesem, csak 60!
Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett aktuális eseményekrõl. Egyszer csak hirtelen megkérdezte: — Nagyapa, hány éves is vagy? A nagyapa így válaszolt:
Tetszett a cikk?



