Ha gyerek van a háznál:
„Nálunk még nem bukott le a Mikulás,aminek nagyon örülök! Pedig a legnagyobb lányom 9 éves elmúlt! Nagyon hisz benne, meg a Jézuskában is! Én ennek nagyon örülök! Ebben a rohanó világban ahol amúgy is felpörögnek az események,minél tovább maradjon egy gyerek GYEREK!
A kisebbik lányom 5 éves! Iszonyatosan vagány! Szerintem ő hamarabb rájön,mint a nagy! A legkisebb 7 hónapos! Miatta még fenn kell majd tartani a látszatot,de abba már valszeg a nagyokat is belevonjuk!”
Soha nem szabad a gyerekeket „felvilágosítani”. Egyfelől ezt majd megteszik ők maguk, másfelől ezekre a legendáknak minden gyermek számára sorsfordító és lélek-alakító jelentősége van. Egyszer lehull a lepel a titokról, és akkor már nincs többé mély belső hit. Egész életében minden ezoterikus ezt keresi, ezt akarja visszakapni. Engedjük hát, hogy gyermekünk minél tovább átélje ezt a hitét.
A gyerekek ébredése
Én sem emlékszem, nekünk hogy bukott le a Mikulás, de az tuti, hogy mikor még a húgommal 1 szobában laktunk, minden évben elhatároztuk, hogy az idén lebuktatjuk a Télapót! (Ja akkor már tudtuk, hogy a szüleink hozzák a csokit, de ugyanúgy mindig lelkesen pucoltuk a cipőket, tettük ki az ablakba, stb.) Szóval csapdát csináltunk: beszőttük az egész szobát kötéllel, mi is alig tudtunk közlekedni a szobában, olyan volt mintha 1 bitang nagy óriáspók szőtt volna hálót benne. A háló egyik vége a kilincsre volt kötözve és attól indult volna be a gépezet, a nagyszerű órákon át szőtt kis csapdánk. Na mikor kész lett és épp lefeküdtünk aludni, ill. lesni mikor buknak hatalmasat a Télapók, anyám nagy szemtelenül bejött a szobába, hogy akkor ő most behozza a tiszta ruhát! Na tesómmal kegyetlenül felháborodtunk, hogy ekkora lebőgést még nem pipáltunk! Akkor persze már nem volt kedvünk újracsinálni a dolgokat, és persze ismét bealudtunk mielőtt szüleim bejöttek volna a csomagokkal.
Azóta is, immáron 29 évesen, minden évben lelkesen tisztítom a cipőmet és várom, hogy a Télapó belepakolja a csokit, stb
A gyermekben él a vágy, hogy meghazugtolja a bizonyosságot és tényleg lebukjon a Mikulás. Csapdát állít, hogy bebizonyítsa magának, az óvodában, vagy a suliban hazudtak, és mégsem úgy van … Szinte mindenkinek van valami hasonló története, és ez nagyon jó. Az életünkben a mai napig hányszor állítunk „csapdát” a Mikulásnak? Hányszor keresünk bizonyosságot a tökéletesen bizonyosra? Hányszor akarjuk bebizonyítani háborgó lelkünknek, hogy mégsem úgy van, ahogy a valóság mutatja, hanem úgy, ahogy lelkünk vágyódik?
Íme egy másik példa erre:
Én úgy 8-9 éves lehettem, mikor bőgve-hisztizve patáliáztam Mikulásnap este, hogy "úgyse létezik a Mikulás, ti hozzátok az ajándékokat és kész, ne etessetek tovább" és bumm... bevágtam magam a vécéajtót, kulcsrazár, oszt jóvan. Kb. fél perc múlva amúgy keményen zörgettek az ajtón, mire én magamra ráncigáltam a ruhám és turbómegaszondó stílusban kivágtam az ajtót (ölég nagyszájú kislány voltam, na) ééééééésssss....
..... szembetaláltam magam a Mikulással és saját, vinnyogva röhögcsélő szülémmel, s szó szerint fenékre billentem. ...
Kaptam is valami csokifélét, de nem is az volt akkor a lényeg, hanem az az érzés. Az az érzés, az az öröm, hogy mégiscsak létezik a Mikulás, az elkísér egy életen át (ezért is sajnálom azokat a gyerekeket, akiknek idejekorán megmondják a pőre igazságot a szüleik.)
A Mikulás, mint évekkel később kiderült (számomra), egy öregecske alkoholista házbéli szomszéd volt; aki némi itóka fejében magánszorgalomból végiglátogatta a környék összes gyerekét. Piros ruhában. vattaszakállban, ahogy kell. S annak ellenére se bukott le előttem, hogy előzőleg hitetlenül patáliáztam, meghogy kb. naponta kétszer találkoztam vele az utcán...
Ha te is szeretnéd elmesélni, gyere és mondd el itt:



