Kevés klasszikus vers tetszik egyaránt tanároknak is, diákoknak is. Persze, a tanárok /főleg, ha irodalomtanárok/ ezt nemigen vallhatják be a tanórán, a diákok pedig, akiknek szükségük van a jó jegyekre, ezt még kevésbé tehetik a tanárnak, ezért nálunk, az ötvenes években, sok Ady-rajongó Janus-arcú volt: tanórán mellette rajongott, tízpercben ellene zajongott. Én nem! Én szerettem Ady verseit. Sőt, minden verset szerettem, mint ifjonc költő. Persze, leginkább szerettem azokat a verseket amelyek, az én verseimnél gyengébbnek sikerültek, dehát ez minden költő gyengéje. Aki mást mond, az vagy hazudik /az irodalomtörténetnek/, - vagy pedig nem költő.
Ady fentebb említett verse a kivételek közé tartozott. Legalábbis annyiban, hogy egyik sora tízpercben is diákkoszorús maradt, sokan ordítozták: "S pusztuljatok bilincses iskolák." Adyt szabad volt szavalni, csak az ordítozás miatt szóltak.
Én nem bántam volna, ha matematikatanár-bilincses iskolám elpusztul, persze, amikor nem vagyok benne. Nehéz volt ugyanis elviselnem, nekem, az irodalom- és történelemsztárnak, azt a megaláztatást, hogy valamiből nem kapok jelest, márminthogy pontosabban matematikából. Négyest is csak nehezen kaptam, annak ellenére, hogy tudásom még e megvetésre méltó, sivaragszáraz, emberlélektelen tantárgyból is elérte a kettes alát. Akkortájt azonban, az ötvenes években, még nem pusztultak az iskolák, mint manapság, mert sok volt a gyerek, kellett a tanár. Manapság már minden héten eltűnik egy-egy feleslegessé vált iskola, a feleslegessé vált tanárokkal. Szülők tüntetnek, azután tűnhetnek. Így demokratikus a kuss! Változnak az idők, hamarosan bekövetkezik, hogy nem lesz gyerek, nem lesz iskola, nem lesz tanár, nem lesz... No, nem folytatom, mert nem a Hungarian jövőről akarok írni, hanem Ady gyönyörű versével nosztalgiázni.
Ady, amikor ezt a verset írta, már túl volt az érettségin, ámde én, amikor versét tanultam, még innen voltam. Engem nem ijesztett Ady beszámolója, hogy érettségi után "Köröttünk már az Élet csörtetett", mivel engem a matematika-tanárnő csörtetése ijesztgetett, amihez képest az Élet kis vaddisznócska lehetett csupán.
Iskolaszemélyiségijogi okokból nem árulom el tanintézetem nevét, csak annyit: címerében nagy holló volt, csőrében gyűrűvel. Honnan volt a gyűrű, kapta-é vagy lopta tán? Nos, az igazi történelem ismeretében annyit bizonyosra mondhatok, hogy nem kapta, mert ki az a tökkelütött, aki egy hollónak, amelyről közismert, hogy a szintén varjúfélék közé tartozó szarka rokona, csak annál előkelőbb, aranygyűrűt ad?!
Hát, ha valami jól hangzik, akkor, ebből az Ady-versből ez aztán zseniálisan: "Hős harc az Élet és megélni szép, / Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók / Ifjú vitézlők lengeteg szivét." Most, így utólag, persze, eszembejut, Bandikám, hogy a kohókban olvasztani szoktak, nem pedig edzésre használják, kivéve a hőmunkához való hozzáedzést, node, a költői szabadság, az költői szabadság, és Te még nem olvashattad Osztrovszkij híres munkáját sem, Az acélt megedzik-et, ami az ötvenes években kötelező iskolai tananyag volt, de ma már az antikváriusok kiselejtezett, százforintosan egységáras dombocskájára dobták, -
hja, így múlik el a könyvvilág dicsősége!
Hát ez még csak hagyján... Ámde most jön az igazán meglepő, írod: "Ha élet zengi be az iskolát, / Az élet is derűs iskola lesz." Hát ezt meg honnan veszed, Bandikám?! Attól függ: milyen az a bezengett élet... Most is, ugye, bezeng az élet az iskolaablakon az igazgató úr fülébe, osztán egy hét múlva már iskola se lesz, mert felszámolják. A diák, persze, örül, de csak addig, amíg rá nem jön, hogy ezután minden reggel két órával előbb kell felkelnie, mert a harmadik községbe kell utaznia iskolába. A tanár meg... Nos, relatíve az is örül, - vagy őrül. Választhat.
Hát, Bandikám, Nagy Költő vagy Te, de igazán! Értesz a nagyotmondáshoz... S milyen illedelmes, jólnevelt vagy! "Én iskolám, köszönöm most neked, / Hogy az eljött élet-csaták között / Volt mindig hozzám víg üzeneted." Aztán, mondd csak, mitől tudott Neked iskolád mindig víg üzeneteket küldeni? Nálunk is volt ugyan némi vígság időnként, de miféle vígságot üzenhet idő múltával az a tény, hogy Pisti és Jancsi tízpercben elcsórták és felették Mici lekvárosbuktáját? Vagy az, hogy Karcsi, Mici lovagja, utána jól megverte Pistit és Jancsit? Az Élet is megette később Mici lekvárosbuktáját /átvitt értelemben, de valóságosan!/, valamint csörtetése közben hű de megverte Pistit és Jancsit, ám Karcsit sem kímélte! Mi lehet itt a vígasztaló üzenet? Miféle csudabuda-iskolába jártál Te, hogy az folyton-folyvást víg üzeneteket tudott küldeni Neked abban a nagyon-nagyon szomorú korban?! Szerintem magad sem hiszel igazán abban, hogy ezek az üzenetek valóban vígak voltak, hiszen hamarosan bevallod: "Június van s nagyon magam vagyok / S kisértenek élt éltem árnyai / S az elbocsátó iskola-padok."
Látod, engem legalább az iskolapadok nem kísértenek! Én jól bántam velük, rájuk véstem azokat a bonyolult matematikai képleteket, hogy ne unatkozzanak, legyen min tűnődniük, ha én már nem nyomom őket. Te mi rosszat csináltál velük, hogy Nálad kísértettek?!
Ó! Micsoda gesztus! Remek! "S én, vén diák, szívem fölemelem / S így üdvözlöm a mindig újakat: / Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem." Node, Bandikám, ha a vers elejefelé szív-kohókról beszéltél, habár, Rád jellemző szerénységgel, nem említetted saját szív-kohód /de én azért értettem a szóból!/, most, így a vers végefelé, nem jó fogdosni a tüzes tárgyat, mégha szív is. Balesetveszélyes! Igaz, az olvasók már nem tudják a vers végefelé, hogy mit írt a Költő a vers elejefelé, klasszikusnál különösen nem, mert annak csudaszépségművétől még az irodalomtörténész is elájul, node azért...
Jól hangzik az is, hogy "Bár zord a harc, megéri a világ..." Így igaz. A világ biztosan megéri, a harcoló meg nem biztosan, hiszen hány harcos elpatkolt, elpatkol /elpatkoltatták, elpatkoltatják/! No meg az ember nem maradhatott abban a világban "nemes, küzdő, szabadlelkű diák." Lásd be, az nem ment, nem megy. Nemes, küzdő, az igen, lehet, - de szabadlelkű is? Diák, persze, az többször is lehet manapság az emberfia, emberlánya, csak a borsos tandíjat kell megfizetnie. Sőt, a terveszerűtlenül korszerű és nagyszerű piacgazdaság többször is diákot csinálhat az emberből, mondjuk, kiderül, hogy már nincs szükség arra a szakmára, erre átképezik, így lesz újra diák, ám addigra már arra a szakmára sincs szükség, újra átképezik, így lesz harmadszor is diák, negyedszerre viszont már nem kell diákosodnia: eléri a nyugdíjkorhatárt, tehát simán kirúgják. Vagy göcsörtösen rúgják ki. Nem mindegy?!
Hát mit mondjak? Nagy vers az "Üzenet egykori iskolámba", megértem hálád azon vígüzengetős iskola irányában, de én azért örülök, hogy iskolám, a közel öt évtized alatt, nekem semmit sem üzent. Legalább ő nem. Tudod, Bandikám, ugyanakkor ebben a csörtető Életben mindenféle Hivatal, Párt, Intézmény annyi mindent üzent nekem! Üzent a Követelőhivatal /az Adóhivatal, érthető magyar névvel/, az Önmagafelékormányzó-Önkormányzathivatal, a Peckes Police, a Kéregetőkétesalapítványhivatal, a Pártszakadt, a Partszakadt, a Szavazzreánk Mozgalom, a Polgári Valami, az Alpári Lámadalai, a Ninivei Ninini, a Hatizenötnapon Túl Nem Akkor Lefejezem Parancsnokság ... - és folytathatnám.
Ám nem folytatom, mert a végén rámír az Ombudsman. Szóval, azt üzenem Mélyen Tisztelt Iskoládnak: ha még maradt víg üzenete, küldjön egy-kettőt nekem is. Mostani állapotomban nagyon rámférne! Ámde csak vígat, másféle üzenet nem kell!
Másféle üzenetek a könyökömön jönnek már ki, tele van velük még a szomszédom hócipője is! Úgy vagyok vele, hogy még Kossuth Lajos is, ha mégegyszer azt üzeni...
Lelkes Miklós: SZÉPIRODALMI ÉLMÉNYEIMBŐL /6/
Kevés klasszikus vers tetszik egyaránt tanároknak is, diákoknak is. Persze, a tanárok /főleg, ha irodalomtanárok/ ezt nemigen vallhatják be a tanórán, a diákok pedig, akiknek szükségük van a jó jegyekre, ezt még kevésbé tehetik a tanárnak, ezért nálunk, az ötvenes években,
Tetszett a cikk?



