Nos, akkor folytassuk a harmadikkal. Vagyis inkább a másodikkal. Mert ha már három van, akkor biztosan látszik, hogy a háromból melyik a szerelem, és melyik nem az, hanem valami más.

Nos, akkor folytassuk a harmadikkal. Vagyis inkább a másodikkal. Mert ha már három van, akkor biztosan látszik, hogy a háromból melyik a szerelem, és melyik nem az, hanem valami más.

Laci, az első, szerelem volt. Ő meghalt. András, a második, inkább szeretet és barátság volt. És még ma is az. Miklós, a harmadik, ismét szerelem volt. Ma már azt sem tudom, hol él, hol lakik és hogy van. Számszerint tehát a második szerelem, a második „igazi”, a következő nagy Ő, Miklós volt nekem.

Mi volt ebben a fiúban, ami engem akkor olyannyira vonzott, hogy a következő 5-6 évben másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy szeretném Miklóssal összekötni az életemet.

Magas volt, szintén filmszínészi jóképűséggel, a tekintetében hamsikás csillogás, amolyan állandóan kihívó nézés. Bár már nős volt és két kisfiú apukája, de valahányszor megláttam, azonnal azt az örvénylő energiát éreztem, ami rátapasztotta tekintetemet, és nem vettem volna le róla a szememet soha.

Szép, férfias volt a hangja is. Okos volt és intelligens. Csütörtök esténként találkoztunk nálunk, és filozofáltunk, politizáltunk, mint két férfi. Eldumáltuk a szerelmünket, vagy az én szerelmemet inkább. Miklós ugyanis nem volt szerelmes belém, csak szeretett velem lenni, és időnként próbálkoztunk a fizikai együttléttel is. Lényegében sikertelenül. Ez mindkettőnket frusztrált. De én évekig reménykedtem még. Aztán volt is egy olyan este, amikor már majdnem minden összejött, és azt terveztük, hogy tényleg összekötjük az életünket. Egy éjszakán át a mennyekben voltam, pedig külön mentük haza. Már megmondtam Andrásnak is, hogy mi a helyzet, és hogy hozzámegyek Miklóshoz. Ám másnap M. meggondolta magát, és beindult a szokásos elválásos folyamatom. Szépen lassan, de biztosan mindent, amit addig felépítettünk, kezdte M. leépíteni. Már nem együtt jártunk filmklubba, hanem külön-külön, és hamarosan ő egy új lánnyal jelent meg a moziban. Néha még beszélgettünk, de már nem közelített felém.

Azt mondta, még szerelmes a feleségébe, de mivel a felsége már nem szerelmes belé, lehet, hogy el fognak válni. Ettől függetlenül, neki nem én vagyok az igazi. Évekig közel laktunk még egymáshoz és ezért kapcsolatban maradtunk. Néhány ünnepen, s főleg Szilveszterkor mind a két család együtt volt. A gyerekek jó barátok lettek, s én is a feleségével, akinek a keresztneve megegyezett az enyémmel. Mari nem volt féltékeny rám, és én sem rá. Valahol a mélyben mindketten tudtuk, hogy Miklós előbb vagy utóbb más nőnél fog kikötni, és mi ketten is más férfinál.

Én rengeteget szenvedtem ezalatt a kapcsolat alatt. Sokat sírtam, és levontam a tanulságot: akibe én szerelmes vagyok, az nem szerelmes belém, aki viszont belém szerelmes, abba én nem vagyok az. Akibe én szerelmes vagyok, az előbb vagy utóbb leépít engem, és más csajokal kezd járni, ami nekem rettenetesen fáj. Akibe én szerelmes vagyok, az mindenkinek kell, és én csak egy vagyok az ezermillió közül neki. Akibe én szerelmes vagyok, az eleve reménytelen a számomra, valahogy az első perctől az utolsóig bele van kódolva a végzetszerű végünk. Akibe én beleszeretek, az nem lesz az enyém, hanem elviszik majd az orrom elől mások, akik szebbek, csúnyábbak, jobbak, rosszabbak, fiatalabbak, öregebbek, okosabbak, butábbak, nyugodtabbak, idegesebbek, kedvesebbek, útálatosabbak, nőiesebbek, férfiasabbak, kisebbek, nagyobbak, de mindenesetre másabbak, mint én, vagy ugyanolyanok, de ők mégsem én vagyok.

Tele voltam kisebbségi érzéssel.Miért kellenek más lányok azoknak a fiúknak, akiket én szeretek? Mi a baj velem?

Elmentem egy asztrológushoz, aki ma az ország egyik legnevesebb asztrológusa. Akkor még ő is kezdő és fiatal volt. Tőle kérdeztem meg, mit lát a horoszkópomban. Azt mondta, hogy ezen a férfi-női vonalon válások szegélyezik az utamat, amikből azonban mindig tanulhatok valami nagyon fontosat, s hogy az egész játék arra megy ki, hogy életem második felében a spirituális tanítók és segítők útjára tudjak lépni. Ez engem egy cseppet sem vígasztalt meg 25 évesen. Én jó nő, és felség szerettem volna lenni. Azt is mondta az asztrológus, hogy nagyszerű anya vagyok, és feleségnek is remek lennék, csakhogy nem erre a feladatra születtem ide a földre.

Meg hogy a férfiak, akiket szeretek hirtelen váratlansággal távoznak az életemből, ki úgy hogy meg is hal, ki úgy, hogy külföldre megy, ki úgy, hogy otthagy, mint Jézus a vargát, és így tovább. Nem igazán értettem én még akkor ezekhez a dolgokhoz, csak azt éreztem, hogy ez a karma állandó szenvedésre ítél engem ezen a férfi-női vonalon a mostani életemben.

És így is lett. A Miklóst követő szerelmem, aki nálam 12 évvel volt fiatalabb, külföldre távozott, és azóta is ott él. Néhány levélváltás után már nem is reagált a megkereséseimre.

Az őt követő negyedik szerelmem, kisebbik lányom apja lett. Rövid, de lángoló kapcsolatunk mintha csak azért jött volna létre, hogy megfoganjon bennem és a világra hozzam azt a csodálatos lényt, aki a lányunk. De már fél éves korától külön éltünk, nagy-nagy harcokkal, viharokkal évekig.

A legutóbbi két szerelmem minőségileg más volt, és mintha kettészakadt volna az eddigi egység. Az egyik csak szellemileg volt társam, a másikuk inkább a testi kapcsolaton át kötött össze bennünket a végtelen- s- éggel. Mindkettőnek vége szakadt. Hosszú ideig tartó, koncentrikus körök és kibírhatatlan szenvedések után, mintha lassan megnyugodna érzelmeim tavának felszíne. De belebetegedtem az elmúlt egy év eget-földet rengető érzelmi traumáiba.
Miért nem lehetek boldog? Miért nem nyugodhatok meg és lubickolhatok végre egy teljesértékű kapcsolatban?

Ma már tudom, hogy az egyik legfontosabb lecke és tanulás az eddigi kapcsolataimban az ELENGEDÉS MŰVÉSZETE volt. Minden arról szól, hogy amikor beléptem az ÉLET nevű össznépi társasjátékba, akkor egyben felvételt is nyertem az ELENGEDÉS EGYETEMÉRE.

Lassan 5 évtizede folyik a tanulás. A kérdés immáron mindössze annyi: lediplomázhatnék e végre, befejezhetném e már ezt a felsőfokú intézményt, és elkezdhetném e a valóságabn kamatoztatni a tanultakat? Akár úgy, hogy átadjam másoknak a tapasztalataimat, akár úgy, hogy most már kaphatnék e ajándékba egy életem végéig szóló, biztos talajon álló kapcsolatot egy férfi emberrel. Társat és szövetségest keresek a további utamra. És letenném már azt a sorsomat, hogy hirtelen váratlansággal elhagyjanak engem. Én nagyon tudok szeretni, támogatni, megérteni, szerelemes lenni, kapcsolatot felépíteni és megtartani. Most már csak az kéne, hogy eljöjjön Ő, a végső valóság és igazság, aki egyben én magam is vagyok. S hogy e két egész ember ne féljen egymáséi lenni, hiszen nem fél emberek keresik a másik felüket, hanem olyan egészek, akik akkor is azok, ha éppen nincs velük a másikuk. De együttlétükben a teljesség magas fokát valósítják meg, mely elvezeti őket Istenhez, emberhez, s az egész teremtett világhoz. Lehet, hogy ehhez előbb önmagamban kell legyőznöm a fél- el(e)meket?

Lehet, hogy ehhez előbb valóban egész-séges-sé kéne válnom? Váll-alom. Add Uram, hogy így legyen! Segíts engem! Ámen.

Bors Mária
2005. június 16.



Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.