Ezernyi ötletem volt álmaimban, amelyeket meg is valósítottam reggelre. Általában úgy ébredtem fel, hogy. „ De hát a Laci él!” És el kellett telnie jó néhány percnek, hogy rájöjjek, itt és most, ebben a dimenzióban, ő már nincs közöttünk.
Ám fiatal voltam, és erős idegrendszerű. Bár sokat sírtam napközben is. Elég volt csak rápillantanom az elárvult padjára, máris zokogógörcsben törtem ki. A tanárok és a gyerekek is maximálisan tolerálták az érzelmi megnyilvánulásaimat, hiszen átérezték, hogy ez mennyire pokolian fájhat nekem. De tudtam nevetni is a barátnőkkel hazafelé a trolibuszon, meg valamelyikünk lakásában, sokszor órákon át.Más fiúra nem gondoltam. Nem volt helye a szívemben senkinek még.
17 évesen özvegynek éreztem magam.
Ennek sorsszerűségén akkor még egyáltalán nem gondolkoztam el, csak később kezdtem észrevenni, hogy tőlem általában hirtelen váratlansággal távoznak el a férfiak a párkapcsolataimból. De akkor erre még nem gondoltam. Hogy is gondolhattam volna, amikor Laci volt az első majdnem párkapcsolatom. Azért csak majdnem, mert az igazi egyesülés nem történt meg közöttünk. Már megint ez az „igazi” szó. Hülyeség. Az igazi egyesülés megtörtént, hiszen szerelmesek voltunk egymásba. Talán jobb szó az, hogy a „valódi” egyesülés, azaz a testi közösülés hagyományos formája, nem történt meg közöttünk.
Pár hónap elteltével egy napsütötte májusi délelőttön magához hívott az egyik negyedikes srác az udvaron. Egy padon ült, és azt mondta nekem, hogy ő nemsokára leérettségizik, aztán elmegy katonának, aztán ki tudja, hogy látjuk e még egymást valaha, és hogy nem tudná megbocsátani magának, ha nem mondaná most meg nekem, hogy tetszem neki, és hogy járni szeretne velem.
Én csak néztem nagy szemekkel. Andrást már jól ismertem, mert az iskolaújság főszerkesztője volt. Annak az iskolaújságnak, melyben Laci és én is írtunk cikkeket a diák élet mindennapjairól, meg bármiről, ami megfogalmazódott bennünk a külső- belső világunkból. András szimpatikus fiú volt, de nekem alapvetően nem tetszett, nem volt az esetem. Talán még erre sem gondoltam, csak úgy alapjáratban nem igazán értettem, hogy miért kéne nekünk együtt egymással járnunk, de azt mondtam, hogy oké, próbáljuk ki, ha őt ez ennyire izgatja.
Kipróbáltuk. Házasság lett belőle (7 év múlva pedig válás), meg egy gyönyörű kislány, aki ma már nagy lány, sőt még annál is nagyobb. Igazi művésznő lett belőle. De ne szaladjunk ennyire előre!
Andrással nagyon kellemes napokat éltünk meg. A szülei és a nagynénikéje színészek voltak, ezért sokszor vitt színházba engem. Ez nekem egy teljesen új világ volt, mert én a szüleimmel nem sokat jártam színházba. Viszont nagyon közel állt hozzám, mert színésznő szerettem volna lenni. Mondták is az irígy barátnőim, hogy biztosan azért járok Andrással, hogy felvegyenek a Főiskolára.
Ez volt életem első olyan nagyon fájdalmas lelki tapasztalása, melyet akkor még szintén nem értettem. Hiszen nekem az, amit mondtak rólam, eszembe sem jutott, de még a tudattalanomban sem volt benne. Így hozta a sors. És mivel nincsenek véletlenek, hát biztosan arrafelé irányítottak az angyalok, hogy belelássak ebbe a világba. Legalábbis ma már azt gondolom, hogy ezért (is) kaptam Andrást akkor, amikor kaptam.
Beleláttam, és aztán nem mentem el már felvételizni. Ma már el sem tudnám képzelni, hogy színpadi színész legyek. Főleg a memóriám miatt. Egy mondatot sem tudnék kívülről megtanulni. Az én fejem nem olyan. De a szereplés, a színpad, a filmszínészet, az ének-tánc a színpadon, még ma is vonz. Úgy is, hogy én csináljam azt valami nagyon jó csapatban. Na, de térjünkvissza az alapkérdéshez. Igazi volt e András, vagy sem? Vele nem volt olyan egyértelmű a szenvedélyem és a testi kapcsolatom, mint Lacival. Azt lehet mondani inkább, hogy szépen lassan és fokozatosan hozzászoktunk egymáshoz. Aztán már olyanok voltunk mint két fiatal kis állatka, mondjuk cica-kutya, akik rengeteget hancúroznak és játszanak együtt. Ebből a hancúrból született meg Borika. Ekkor 21 éves voltam, és egyetemre jártam. Mert a Bölcsészre azért azonnal felvettek, amint jelentkeztem.
Korán lettem kismama és édesanya. Szinte még gyerek voltam én is. A szüleimnél laktunk, melynek sok előnye és hátránya is volt természetesen. Előnye volt, hogy segítettek mindenben, ha kellett, hátránya pedig ugyanez volt. Akkor is segítettek, és ezáltal belszóltak az életünkbe, ha nem kellett. Különösen Bori születése után. Bori egy nagyon sírós csecsemő volt. Tulajdonképpen 3 éves koráig végigordította az éjszakákat, és én reménytelenül próbáltam meg kitalálni, hogy mivel vígasztalhatom meg. Többnyire sikertelenül.
Bori aztán végre napközben édesdeden aludt. Főleg, ha rázkódott alatta vadul a babakocsi a macskaköveken, vagy ha szólt mellette a táskarádió, vagy ha az orvos tanácsára beadtam neki néhány szevenalettát, hogy nyugodjon már meg.
Az első 3 évben gyakorlatilag tönkrement a család mellette. Apám- anyám 10 évet öregedett hirtelen, én pedig egy idegroncs lettem a folyamatos nem alvásoktól. Valahogy Andrásnak nem lett semmi baja, sőt mintha nem is emlékezne ezekre az időkre. Ő ugyanis tudott aludni általában és kellett is, hogy tudjon, mert már akkor dolgozni járt. És napközben sem volt jelen a családi őrületekben, melyek a pelenka főzés, vasalás és egyebek körül zajlottak. Másfél év múlva elköltöztünk a szüleimtől. Önálló lakást kaptunk. De addigra nekem már nagyon megromlott az egészségi állapotom. Folyamatosan szívproblémákkal, vegetatív idegrendszeri gubancokkal, majd később allergiákkal küzdöttem.
A házasságunk is inogni kezedett. Főleg akkor, amikor egy szép napon mint a villámütés, úgy hatott rám egy a lakótelepünkön lakó férfi meglátása. Abban a szent pillanatban beleszerettem, és megláttam, hogy Andrásba nem vagyok és valószínűleg soha nem is voltam szerelemes. Letaglózó felismerés volt ez. Akkor most ki az igazi? Mi az igazság?
Ma már tudom, András a valóság volt. Valaki, akivel együtt lehetett élni, de aki rövid időn belül másfelé fejlődött lelkileg, mint én, és akinek a testét valójában a szülés után már nem tudtam igazán elfogadni, befogadni magamba. A saját szülésem után. Érdekes, mert ez fordtíva szokott lenni, hiszen nem András teste változott meg, hanem az enyém. Amígy együtt voltunk, ameddig összehozott bennünket az élet, addig pontos kiegészítő társai voltunk egymásnak, és rengeteget adtunk-kaptunk egymásnak, egymástól. Kreatívak voltunk mindketten. András sokkal kommunikatívabb volt akkor még az emberekkel, mint én. Csak ámultam és bámultam, hogy tud társaságban kapcsolatokat létrehozni. Magamat ezen a téren teljesen tehetségtelenenk és szorongónak éltem meg.
Tőle tanultam meg gyengéden szeretni, könyveket olvasni, irodalmat, művészetet érteni, csupa-csupa olyan dolgot, ami már bennem is megszületett, de kettesben élővé, igazivá vált. Igaziak voltunk hát mi egymásnak vagy sem? Akkor, ha nem is voltam szerelemes belé abban a szenvedélyes értelemben, ahogyan valamikor Laci, később Miklós, majd még néhány férfi iránt éreztem?
Mégis, igen. Ő is , én is igazak, igaziak és valódiak voltunk egymás számára. Akkor és ott ennyi volt a megtanulandó és begyakorlandó feladatunk: anyának, apának lenni, alkotó és nyitott embernek lenni, társnak, barátnak, tisztességes, becsületes kapcsolatban élőnek lenni.
Az egók párharcai és a másfelé vezető útjaink miatt elváltunk, amikor Bori lányunk 7 éves volt.
Abban az évben halt meg az édesapám is, és szakítottam az Andrással párhuzamosan tartott szeretőmmel is. A veszteségek évének neveztem az 1980-as évet. Pedig akkortól nyílt ki előttem a világ, és indulhattam el egy olyan szabad, de törékeny és buktatókkal, emelkedőkkel és süllyesztőkkel teli útra, melyen még most is kóborolok. Andrással megtanultuk az akkor kapott leckéket alaposan. Talán ezért is tudunk még a mai napig is baráti, egymást segítő kapcsolatban lenni.
András kíváló apja még mindig a ma már 32 éves nagylányunknak és az én kisebbik, 17 éves lányomnak is. Akkor is, ha Zsófi már nem tőle született, és akkor is, ha már évek óta külön élünk. A lelki szál megmaradt, és magunkhoz képest mindannyian azon is vagyunk, hogy teljesen soha ne szakadjon el.
( itt a második rész vége) .Bors Mari 2005. június 7.
Laci halála után sokáig vígasztalhatatlan voltam. 2 éven át, minden éjjel azt álmodtam, hogy meghal, de én feltámasztom őt. Ha például áramütés következtében halt meg, akkor én adtam neki egy ellenáramot, és így keltettem életre.
Tetszett a cikk?



