Most nehogy azt hidd, hogy megmondom.
Mindössze „csak” hívlak, gyere velem az életembe, és hallgasd meg, hány és milyen „igazijaim” voltak nekem. Hátha közben kialakul benned egy kép, kire is, mire is vágysz és vársz.
Az első igazi a gimiben jött elém. Az első előtti féligaziakat, úgymint ovis szerelem, általános iskolai vonzalom, nem számítom, mert abban még gyermek voltam, de a gimnáziumban már nőként éltem meg a szerelmet. Laci ugyanannyi idős volt, mint én. Mindketten 15 évesek voltunk, amikor megismertük egymást. Egy osztályba jártunk. Aztán együtt jártunk.
Ha nyomába akarok eredni annak, hogy milyen típusú fiúkba voltam szerelmes, kiknél éreztem azt, hogy ők az igaziak, akkor óhatatlanul is fel kell tennem magamnak a kérdést: Mi vonzott bennük engem? Most először mondjuk Laciban, hiszen ő volt az első.
Sokszor mondják, több helyen olvastam is, hogy ez alapvetően meghatározza az egész további szerelmi életünket. Mármint az, hogy ki és milyen volt az ELSŐ.
Mi volt hát a különbség közte és a többi fiú között, hogy rá azt mondtam, szerelmes vagyok belé, a többiekre meg maximum azt, hogy jó fejek, tetszenek, kedvesek, meg hasonlók?
Laci külsőleg egy nagyon érett férfi képét mutatta. Kifejezetten markáns férfi arc, sűrű fekete haj és szemöldök, kissé beljebb ülő sötét szempár, keskeny száj, filmszínészi szépség. Talán leginkább Anthony Perkinsre emlékeztett. Tehát nem az a halovány, szőke, gyenge vagy gyengéd romantikus hős, hanem a kifejezetten égő és furcsa, rejtélyes tekintetű, ámde magnetikusan vonzó energiájú férfi. Azt is mondhatnám, megfordítva a szavakat, hogy a férfasan vonzó energiájú mágnesre hasonlított.
És ez nem hülyeség, mert a csajok úgy tapadtak rá, mint egy mágnesre. Tehát a férfi, akibe én szerelmes vagyok, nem csak nekem tetszik, hanem általános rajongást élvez, amellyel él is.
Udvarol minden lánynak, és hamar elhiteti bárkivel, hogy oda van érte, amig az rá nem jön, hogy mindenkivel ezt csinálja. Jellemhiba, gyengeség, jellemtelenség, szemétség, avagy egyszerűen ő ilyen, ilyenek kell elfogadni. Hogy miért teszi, nem tudni. Én mindenesetre kiválasztott szerepkörben voltam, mert alapvetően velem járt egy idő után. Áldott és egyben átkozott helyzet. Amikor együtt voltunk, az jó volt nagyon. Amikor nem voltunk együtt, akkor mart és széttépázott a féltékenység. Láttam, ahogy hazakíséri a barátnőimet. Érzékeltem, ahogy más lányokkal koketál. Megtapasztaltam, hogy a moziba késve jön, mert sétált a volt szerelmével. Láthattam, ahogy a csajszik rámásznak a szünetekben, és ahogy ezt ő élvezi. Mindenkitől kunyizik tízórait, de nem is kell nagyon kunyerálnia, mert a lányok önként és dalolva ajánlják fel az övéiket. Mintha magukat dobnák elé.
Az első szerelmemmel tehát szenvedek és boldog is vagyok. Mert vele élem át az első csókokat, az első fizikai közeledését egy másneműnek, a délutáni randevúk izgalmait és a Széchenyi uszoda meleg vizében, a szeretkezéshez közel álló simogatásinkat.
Az együtt töltött idő gyönyörűséges és kreatív, mert mindketten azok vagyunk. De Laci jobban. Zongorázik, verseket, novellákat ír, rajzol, nagyon jó a kézügyessége, és nem csak a simogatások terén. Mindenféle tárgyakat készít. Én is kapok tőle egy posztóból és fából készült barna kutyát.
Megszerel mindent, ami elromlik, és hihetetlenül jó esze van. Nemigen tanul, de minden tud, amit akar. Énekel is az énekkarban. Tiszta, csodaszép hangja van. És rossz is. Mindenhez hozzányúl, amihez hozzá lehet nyúlni. A lányokhoz éppúgy, mint a mindenféle feliratos táblákhoz. Amit csak lehet, leszerel és hazaviszi, felszereli az ágya fölé, vagy a fürdőszobába, ha a szülei engedik. „Mélyvíz, csak úszóknak!”, „A dohányzás tilos!”, és villamosok, kocsik számtáblái, stb. Nem emlékszem, hogy akkoriban használtuk e a hiperaktivitás fogalmát. De ha használtuk, ha nem, ő hiperaktív volt. A szerelemben, a szexualis gerjedelmeiben is. Nem volt neki elég egy lány – én-, és nem volt elég neki egy nyugodt élet – velem -, mindig másokkal is cicázott, mindig a nyugatlanság kergette őt mindenhova. A halálba is. 17 éves korában felszállt az iskolai kamarakórussal a vonatra, de le már sosem szállt velük. A vonaton megfogott egy kilazult, zárlatos fűtésszabályozót, és azonnal, vagy a kórházba szállítás közben, meghalt. Áram ütötte agyon.
Egy olyan energia, amely pontosan ő volt. Laci maga volt a nyughatatlan villámlás, az ide-oda cikázó áram a falban és a falon kívül. Önmaga végzett önmagával. És velem is. Velem is?
Igen. Azóta is ezt a típust keresem és szeretem reménytelenül. Most a kérdés az, hogy én eleve ezt a típust szerettem, hiszen Lacit én választottam, avagy Lacival szinte belémégetődött az a kép, melyet ily korán elvesztettem, és egész életemben ezt keresem. Nem tudom. De nézzük tovább. Hátha kiderül valami.
Ha elfáradtál volna, akkor hagyd, hogy megérintsenek az eddig elmondottak, és csak akkor folytasd az olvasást, ha úgy érzed, vágyódsz a mondataim után.
( Első fejezet vége itt)
Most nehogy azt hidd, hogy megmondom. Mindössze "csak" hívlak, gyere velem az életembe, és hallgasd meg, hány és milyen "igazijaim" voltak nekem. Hátha közben kialakul benned egy kép, kire is, mire is vágysz és vársz.
Tetszett a cikk?



